Véget ért a Blair-korszak

Távozik a brit miniszterelnöki székből Tony Blair. "Június 27-én benyújtom lemondásomat a királynőnek" - jelentette be csütörtökön kora délután, személyes hangvételű, sokszor önigazoló beszédében. Blair többször is történelmet írt politikai sikereivel, távozását mégis csúfos végjáték előzte meg. Egyre zuhanó népszerűségét meglovagolva pártjának belső ellenzéke szorította ki a hatalomból a Munkáspárt egykori nagy reménységét és sikeremberét. Kormányzásának megítélése erősen kérdőjeles. Ő maga büszkén hirdette reformjait, kritikusai szerint azonban csak kozmetikázott, igazán nagy lépésekre nem szánta el magát.

Tuti helye van a történelemkönyvekben Tony Blairnek - kezdi a távozó brit miniszterelnökről szóló portréját a BBC. Hírnevét elsősorban a brit Munkáspárt (Labour) megújításának és az európai újbaloldali politika fenegyerekeként elért eredményeinek köszönheti: ő a történelem első olyan brit miniszterelnöke, aki a Munkáspárt élén tudott megnyerni három választást zsinórban, és ő az első olyan munkáspárti vezető, akinek a vezetésével a brit baloldal húzóereje legkevesebb 12 évet tölthet a hatalomban egyvégtében.

Blair mégsem lehet maradéktalanul boldog. Az iraki háború körüli botrányok és az akadozó brit reformok miatt megroggyant, majd történelmi mélypontra süllyedt a Munkáspárt népszerűsége. Ennek első jele a 2006 tavaszán rendezett helyhatósági választás volt, ahol a toryk Blair számára lényegében megsemmisítő vereséget mértek a Munkáspártra. A bukás oda vezetett ugyanis, hogy Blair pártbeli ellenzéke - amit Gordon Brown pénzügyminiszter, Blair várható utódja vezet - rákényszerítette: menjen bele, hogy legkésőbb 2007-ben távozik a hatalomból.

A hatalomátadás 2006 tavasza óta folyamatosan napirenden van a brit sajtóban. A sokszor kicsinyesnek tűnő politikai huzavonának azonban komoly ára lehet: a Blair távozását követelők szerint nem a Munkáspárttal van gond, hanem a lendületét elvesztett, sokszor kiégettnek tűnő Blairrel, aki nélkül képesek lehetnek megnyerni a legkorábban 2009-ben esedékes parlamenti választást.

A merész csodagyerek

Az egyre kínosabb végjáték ellenére Blair valamikor a brit remények megtestesítője és ravasz manőverező volt. Blair 1953. május 6-án született a skóciai Edinburgh-ban, de ősei állítólag ír protestánsok voltak, igaz, politikai ellenfelei gyakran vádolták azzal, hogy lelke mélyén katolikus (akárcsak felesége).

Gyerekkorában pár éven át Ausztráliában élt. Az oxfordi főiskola elvégzése után ügyvéd lett. Az 1970-es évek végén lépett be a Munkáspártba, majd az 1980-as évek közepétől egyre jelentősebb szerepet töltött be a párt politikájának alakításában.

Parlamenti képviselővé 1983-ban választották meg, ekkortól kezdve gyorsan emelkedett a politikai ranglétrán, de igazi hírnevét a BBC szerint annak köszönhette, amikor az 1990-es évek elején árnyék-belügyminisztériumként (az ellenzékben lévő Munkáspárt belügyi kérdésekért felelős ügyvivőjeként) kemény harcot hirdetett a bűnözés ellen, amivel hagyományosan konzervatív területre tolakodott be.

A párt vezetőjévé 1994-ben választották meg, alig 41 évesen, amivel korrekordot állított fel a brit történelemben. Meghirdette a Munkáspárt modernizációját, amely ekkor már 15 éve ellenzékben kínlódott. Egyik legnagyobb politikai érdemének éppen azt tartják, hogy a Munkáspárt szavazóinak körét a hagyományosan Labour-támogatónak számító melósokon túl is ki tudta terjeszteni.

Titokzatos alku

Három év múlva a miniszterelnöki posztot is megszerezte a választásokon. A brit politikai pletykák szerint 1994-es pártelnöki megválasztásának hátterében máig tartó politikai alku rejlik. A Munkáspárt másik erős emberének számító Brownt ugyanis Blair állítólag egy négyszemközti tanácskozáson bírta rá, hogy lépjen vissza a pártelnöki posztért folyó harcból az ő javára.

Az alku árát ugyan csak találgatják, de az biztos, hogy Brown az elmúlt három brit kormány legerősebb embere, aki néha attól sem riadt vissza, hogy szembeforduljon a kormányfővel: sokan neki tulajdonítják például az ezredforduló jó brit gazdasági teljesítményét, amit takarékos, irányított költekezést engedő politikával ért el. Jellemző, hogy a Times által összeállított, a világ 100 legbefolyásosabb emberét felvonultató tavalyi listájára Brown úgy került fel, hogy Blair leszorult onnan.

Kétségbe vont reformok

Blair előszeretettel hivatkozott a munkáspárti kormány által végrehajtott reformokra. Pénzt pumpált az oktatásba és az egészségügybe, miközben ezzel párhuzamosan mindkét területen folyamatosan kiterjesztette a piaci versenyt. Az ő nevéhez fűződik a nagyobb önállóságot jelképező skót és walesi parlament felállítása, illetve a jelek szerint kormánya munkájának eredményeként sikerül pontot tenni az igencsak kényes északír konfliktus végére is, de ő volt a brit történelem leginkább Európabarát miniszterelnöke is.

A Blair-Brown páros nevéhez a brit történelem leghosszabb gazdasági fellendülése fűződik, igaz, egyes vélemények szerint csak Margaret Thatcher eredményeinek gyümölcsét aratták le. Blair az utóbbi időben a klímaváltozás elleni harc jelentőségét is igyekszik kidomborítani, de úgy tűnik, hogy ebben a kérdésben már nem ő, hanem német kollégája, Angela Merkel lesz Európa szószólója.

Bírálói szerint azonban Blair reformjai mögött nincs valódi tartalom. A legtöbb támadás az egészségügyi rendszer átalakítása miatt érte, amit Blair évekig jelentős eredményként emlegetett, szavainak súlyát azonban kétségessé tette, hogy még tavaly is a torykra mutogatott a nehézségek miatt - épp úgy, mint 2000-ben. Többek szerint minden kényes szociális kérdésben csak kozmetikázott, igazán nagyszabású átalakításokra nem szánta el magát.

Épp ezért érték olyan vádak, hogy politikája nem más, mint modern populizmus, ami azt lovagolja meg, hogy a britek évekig idegenkedtek a megmerevedett konzervatívok politikájától. A személyes érvényesülés jelentőségét politikájában nem tagadta maga Blair sem. Korábban úgy jellemezte a blairizmust, hogy az nem más, mint "a személyes becsvágynak és törekvéseknek az összeegyeztetése a szociális könyörületességgel és a mások iránt érzett felelősségtudattal".

A Blair által képviselt harmadik út valójában politikai érdekházasság volt a neoliberális gazdaság és a szociáldemokrata kormányzás között - mondta az MTI-nek Kiss Endre filozófus, aki szerint Blair szögre akasztotta a szociáldemokrácia érdekvédő programját, cserébe megkapta a globális világpolitikai szerep lehetőségét. Ágh Attila politológus szerint hiába indított erőteljes szociális intézkedéseket, azok rövid időn belül leálltak, a brit társadalom az egyenlőtlenségek társadalmává változott. A szakemberek szerint utódja valószínűleg nem viszi tovább Blair modelljét, egyelőre azonban kérdéses, milyen úton indul el. Ágh Attila szerint Blair bukásával nemcsak a harmadik útnak, hanem Nagy-Britannia felívelésének is vége szakad, a következő években Franciaországé és Németországé lehet a vezető szerep.

Szemére vetik azt is, hogy stílusa diktatórikus, sok kormányzati döntés az ő szavától függ, mindenen rajta tartja a szemét, semmiben nem enged szabadságot a kabinet többi tagjának. Blair ugyanakkor úgy látja, hogy stílusa és politikája felfrissülést hozott: "Én a politikai kultúra haladó szárnyát képviselem teljes mértékben..., alapvetően újító vagyok" - mondta magáról. Az újítás egyik alapvető feltétele a jelek szerint az, hogy a brit politikát elszakította a hagyományos ideológiai vitáktól. Legalábbis büszkén emlegette, hogy "nem cipelek ideológiai terheket".