Mutogatja bicepszét a jámbor Európa

Egyre inkább ráérez az erő ízére Európa: az utóbbi években egyre szívesebben vállal katonai szerepet problémás helyeken, és kezd leszokni arról, hogy csak észérvekkel győzze meg partnereit arról, hogy az európai társadalom berendezkedése a követendő modell. A jámbor hozzáállás nem sok eredményre vezetett, de a váltás mellett szól az is, hogy az EU nagyra nőtt, amit szeretne megmutatni a világpolitikában is.

Pár évvel ezelőtt miniszteri szintű diplomáciai delegációt küldött Nigériába az Európai Unió. Az EU-nak mindig is volt egy elég komoly misszionárius, civilizációterjesztő vénája, a nigériaiak mégis meglepődtek, amikor az európai delegáció a keményebb témák - biztonságpolitika, segélyezés stb. - végére érve elkezdett erősködni, hogy az afrikai ország szüntesse be a halálbüntetést. Még az olyan, nigériai szemmel is extrémnek számító bűncselekmények esetén is, mint a gyermekek feláldozása, amit állítólag egyes sátánista körök gyakoroltak valamelyik tartományban, nagy felzúdulást váltva ki az országban.

"A nigériaiaknak leesett az álla" - idézi fel az esetet az [origo]-nak egy névtelenséget kérő európai diplomata nevetve. "A szándék persze nemes volt, de így utóbb azért felmerül a kérdés, hogy kit is próbálunk mi itt meggyőzni?... Komolyan nincsen ennél jobb dolgunk?"

A nigériaiak egyáltalán nem vették jó néven, hogy az EU még a legprivátabb belügyükbe is bele akar szólni. Az EU meg nem nagyon tudott többet tenni. Úgyhogy a kommünikébe csak annyi került bele végül, hűvös diplomáciai megfogalmazásban, hogy "a nigériai fél tudomásul vette az európai álláspontot".

A puha erő

Az elmúlt évtizedben egy sor könyv jelent meg arról, hogy az Európai Unió lehet az új idők új szuperhatalma (az egyik legtöbbet méltatott a brit Mark Leonardé: Why Europe Will Run the 21st Century, Fourth Estate, 2005). Nem csak azért, mert gazdasága nagyobb, mint az Egyesült Államoké, de azért is, mert egy újfajta hozzáállást és újfajta gyakorlatot testesít meg a világban és a nemzetközi kapcsolatokban: nem annyira a hatalomgyakorlás klasszikus eszközeivel (elsősorban a katonai erővel) dolgozik. Hanem inkább azzal, hogy egy új, az együttműködésen, a hatalommegosztáson és demokratikus, humanista értékeken alapuló modellt tár partnerei elé, majd különböző kedvezményekkel próbálja őket arra serkenteni, hogy maguk is alkalmazzák ezt a modellt.

"Az egész közös európai külpolitika azon alapul, hogy mi így és így definiáljuk önmagunkat, és ezeket az értékeket, a saját értékeinket exportálni akarjuk a világba, különösen a szomszédságunkba" - mondja az [origo]-nak Michael Emerson, a brüsszeli Európai Politikai Tanulmányok Központjának vezető külpolitikai szakértője. "Hihetetlen érdekes figyelni azokat az államokat, amelyek ennek a hatásnak ki vannak téve. Legújabban például Ukrajnát, ahol látható, hogy az egész ukrán elit kollektívan vakarja a fejét, ahogy próbál közelebb kerülni az Európai Unióhoz és kezdi megérteni, hogy van itt egy nagy darab valami, ami nagyon máshogy gondolkodik és viselkedik, mint a többi nagyhatalom."

A leghatékonyabban (vagy legalábbis a leglátványosabban) ez a technika az EU közvetlen szomszédságában működött, és ott is elsősorban azokban a volt kommunista államokban, amelyek végül csatlakoztak is a közösséghez, ideértve Magyarországot. Hiszen az egész csatlakozási folyamat másról sem szólt, mint hogy az új tagállamok megpróbáltak minél többet átvenni a régiek gyakorlatából, jogából, intézményeiből.

Nem bírjuk a háborút

Az Európai Unió "puha ereje" (a szakirodalom a soft power fordulatot használja) nem feltétlenül felel meg a hidegháború utáni egyre kaotikusabbnak és erőszakosabbnak tűnő új világ realitásainak. Nem biztos, hogy Ázsia új, magabiztos nagyhatalmait sok mindenre rá lehet venni egy jó kis kereskedelmi egyezmény ígéretével - ahogy az évek óta húzódó, de egyelőre szinte teljesen eredménytelen tárgyalások is mutatják az EU és az atomhatalmi ambíciókkal rendelkező Irán vagy a magas olaj- és gázárak nyomán újra felbátorodott, agresszív Oroszország között.

Az elmúlt évek egy-két keserű tapasztalata, talán elsősorban a közel-keleti káosz és az egyre magabiztosabb Oroszország, erre sok mindenkit ráébresztettek. "Föl kell adnunk valamennyit abból a mentalitásból, hogy mindenkivel lehet civilizáltan beszélni" - mondja az [origo]-nak egy volt EU-diplomata. "Egy Iránnal, egy Üzbegisztánnal, egy Szaúd-Arábiával így nem jutsz semmire." "Kicsit olyanok vagyunk, mi, Európai Unió, mintha mindenki más is olyan volna rajtunk kívül a világon, mint mi. Ez pedig nem csak butaság, de veszélyes is" - fogalmaz egy brüsszeli külügyi illetékes.

Az Európai Unió nem annyira kemény fickó. Gyakran sok a szöveg és kevés a tett. A brüsszeli uniós intézmények elképesztő mennyiségű határozatot és állásfoglalást ontanak ki magukból minden héten, a világ legtávolabbi pontjait érintő legváltozatosabb és az EU-val gyakran köszönő viszonyban sem lévő ügyekkel kapcsolatban. Választások Zimbabwében? Az EU követeli tisztaságukat. Tüntetések Nepálban? Az EU elvárja, hogy a rendőrség kesztyűs kézzel lépjen fel. Lázadás Sri Lankán? Az EU tárgyalásra bíztat. Nincs olyan pontja vagy ügye a világnak, amiről ne lenne valamilyen felvilágosult véleményünk - nem mintha ez nem lenne majdnem teljesen mindegy, tekintve, hogy szemben Amerikával, az EU alig képes rá, hogy szavait és követeléseit nyomatékosítsa.

Az évtized egyik legtöbbet idézett külpolitikai könyve (Robert Kagan: Of Paradise and Power - America and Europe in the New World Order, Knopf, 2003) szerint arról van szó, hogy Európa jófiú. Míg az amerikaiak a Marsról származnak, az európaiak a Vénuszról - írta Kagan. Olyan modernek és felvilágosultak, hogy már nem bírják az erőszakot és a háborút. (Az utolsó két alkalommal - a két világháborúban -, amikor megpróbálták, meghalt száztízmillió ember, és majdnem belerokkant az egész világ.) Az európai hatalomgyakorlás puhább, mint a fiatal, keménykötésű Amerikáé.