Mutogatja bicepszét a jámbor Európa

Egyre inkább ráérez az erő ízére Európa: az utóbbi években egyre szívesebben vállal katonai szerepet problémás helyeken, és kezd leszokni arról, hogy csak észérvekkel győzze meg partnereit arról, hogy az európai társadalom berendezkedése a követendő modell. A jámbor hozzáállás nem sok eredményre vezetett, de a váltás mellett szól az is, hogy az EU nagyra nőtt, amit szeretne megmutatni a világpolitikában is.

De az Európai Unió kezd egyre kevésbé jófiú lenni. Európai békefenntartó és béke-kikényszerítő erők vannak ma már olyan veszedelmes helyeken is, mint Kongó vagy Csád - a puszta létük siker egy olyan szervezet számára, ami tíz évvel ezelőtt tulajdonképpen még nem is foglalkozott ilyesmivel. Nem beszélve Afganisztánról, ami ugyan a NATO keretein belül vívott háború, de a teher jelentős részét itt is az európaiak viselik. Bizonyos értelemben siker Irán is, mert az EU nem tudta elérni ugyan, hogy Teherán állítsa le az urándúsítást (ami az európaiak szerint végeredményben egy atomfegyverkezési programot szolgál), de azt igen, hogy az USA kivárjon.

"A kilencvenes években az EU-nak kevés kapacitása volt arra, hogy erejét a világban megjelenítse. Ma ez már sokkal kevésbé igaz" - mondja Giovanni Grevi, a párizsi Institut d'Études de Sécurité de l'Union européenne, egy, az EU által finanszírozott párizsi kutatóintézet munkatársa és egy, az unió külpolitikájáról szóló új könyv szerzője (The New Global Puzzle, ISS, 2006). "Az Európai Unió tagállamainak százezer katonája állomásozik valahol külföldön, noha nagy részük nem harcoló alakulat. Az EU ún. puha ereje valójában egyre keményebb. És azt is tartsuk szem előtt, hogy az amerikaiak, akik nagyon agresszívan léptek fel az elmúlt években, valójában nem sokra mentek nagy erejükkel. Amire szükség van, az a puha erő és a katonai erő okos keveréke. Egy biztos: ma már sokkal nehezebb Marsról és Vénuszról beszélni Amerika és Európa vonatkozásában, mint tíz évvel ezelőtt. Marsnak egyre inkább szüksége van a barátokra, Vénusz pedig egyre harciasabbá válik."

De az európai államok csak nagy nehezen tudják odarakni ígéreteik mögé a pénzt és a katonát. Részben azért, mert a katonai kiadások Európában nagyon alacsonyak, és növelni őket az uniós államháztartási szabályok kényszerzubbonya miatt nehéz. Részben pedig azért, mert az európai emberekre még inkább igaz a jámbor beállítottság, mint a kormányokra. Magyarország tipikus példa: elszántan veszünk részt különböző balkáni, közel-keleti és afganisztáni vállalkozásokból (utóbbiban ősztől már harcoló alakulattal is), pedig az emberek elsöprő többsége, egyes felmérések szerint nyolcvan százaléka, igazából nem nagyon ért egyet azzal, hogy magyar katona külföldre menjen. Ez a beállítottság a legtöbb európai kormány kezét megköti, még ha egyébként lépnének is igen határozottan.

"Ezek itt bénáznak"

"Emlékszem, két vagy három évvel ezelőtt volt egy vita az EU-ban arról, hogy pontosan milyen ambíciószintet állapítsunk meg olyan esetekre, ha mondjuk 15-17 ezer kilométerre valahol kitör egy konfliktus, amibe be kell avatkoznunk" - emlékszik vissza a korábban idézett volt EU-diplomata. "Az volt a kérdés, hogy mit tudna tenni az EU egy hét alatt. Szét tudnánk választani a feleket? Békefenntartókat küldenénk? Vagy csak megfigyelőket? És jött azonnal mindenki, hogy fú, egy nap, ezer ember, kétezer, ilyen katonai eszköz, olyan erő, szóval nagyon határozott és kemény dolgokat mondtak. Aztán felállt a német és csak annyit mondott : na jó, álljunk meg, van itt valakinek ehhez szállító repülőgépe? Lesz ehhez parlamenti felhatalmazás?"

Egyik sincs. Rendes globális szállítókapacitása például csak a briteknek van, bár a németek utoljára megígérték, hogy vesznek ötven-hatvan A400M katonai teherszállítót az Airbustól, talán 2012-ben. Ambíció tehát van, de valódi politikai akar és katonai-pénzügyi képesség már nem mindig.

Probléma a döntéshozatal is. Az EU-nak 27 tagja van, a kül- és biztonságpolitika konszenzusos szabállyal működik, vagyis ha bárkinek van valami hasfájása, elakad a dolog. Ez ráadásul tényleg így működik, nem csak elvben: bár a három-négy legnagyobb állam szava értelemszerűen többet nyom a latban, számtalanszor előfordult már, hogy akár csak egy aprócska ország problémázásán fennakadt valami, legalább egy időre. Utoljára Koszovó függetlenségének közös elismerése bukott meg ezen, noha tény, hogy arról azért sikerült megegyezni, hogy az EU átvegye az ENSZ-től a protektori feladatokat a kis balkáni országban.

Magyar katona Afganisztánban

"Amint jön egyvalaki azzal, hogy én ezzel nem értek egyet, rögtön le kell bontanunk a dolgot a legkisebb közös nevezőre - és mindig van egy-két ország, aminek nem tetszik valami. Szóval mindig csak a ház köré megyünk kirándulni, megkerüljük szépen közösen a blokkot, kívülről meg azt látja mindenki, hogy ezek itt bénáznak, pedig mennyi pénzük van már, igazából mehetnének akárhova" - mondja a volt uniós diplomata. Ezen a helyzeten várhatóan javít majd az új uniós alapszerződés, ami jövőre lép érvénybe, és valamelyest átalakítja, modernizálja a döntéshozatal szabályait.

Újfajta külpolitika?

A kihívás az, hogy az EU tud-e annyi erőt helyezni elképzelései mellé, hogy olyan környékeken is tudja hatékonyan folytatni külpolitikáját, ahol a szép szó nem mindig elég. Mint például Dél-Libanonban, ahol Szíria, Irán, Izrael és a Hezbollah rivalizálása szinte állandó háborús kockázatot jelent, és szétválasztásukhoz adott esetben katonák kellenek, nem humanitárius segély. Illetve, hogy készen áll-e azokra a kihívókra, amelyek esetleg egyáltalán nem tekintik se progresszívnak, se felvilágosultnak, amit csinál.

"Az Európai Unió sajátos külpolitikai magatartásának a legkomolyabb tesztje az elkövetkezendő években fog elérkezni" - jósolja Giovanni Grevi. "Az elkövetkező időszak legfontosabb trendje az ázsiai hatalmak felemelkedése és a különböző forrásokért - energiáért, vízért - folytatott küzdelem lesz a nagyhatalmak között. Ezek az új nagyhatalmak pedig ideológiai értelemben is kihívást jelentenek majd a Nyugat számára, hiszen nem osztják értékeit. Ez hatalmas kihívás lesz az EU számára, amit nyomokban már most is látni, például az európai-orosz kapcsolatokban. Vagy akár Afrikában, ami egyre inkább tere a kínai és indiai expanziónak. Az új környezet nem biztos, hogy teljesen kompatibilis az EU hagyományosan progresszív, jóindulatú külpolitikájával. Én azt mondanám, hogy a kettő ötvözésére volna szükség."