Elszontyolodva választ Amerika

Még mindig büszkén lobogtatják az amerikaiak a zászlójukat, de már nem húzzák ki magukat annyira. Úgy érzik, veszélyben a munkahelyük, apad a pénztárcájuk, a külföldiek nem szeretik őket, és új versenytársaik még a kormányt is kikaphatják a kezükből. Az [origo] tudósítójának jelentése a pár nap múlva új elnököt választó amerikaiak hangulatáról.

Elmúlt este kilenc óra, és már csak néhányan voltak a forgalmas út mentén lévő étteremben, amikor az egyik pincérlány odaszólt kollégáinak: "Nem bírom tovább ezt a csöndet, berakok valami zenét". Odabattyogott a sarokban lévő zenegéphez, majd a pulthoz visszafelé sétálva már énekelte is az elsőként felhangzó számot. "Büszke vagyok rá, hogy amerikai vagyok, ahol legalább tudom, hogy szabad vagyok" - dúdolta a lány Lee Greenwood God Bless the USA (Isten áldja az USA-t) című szerzeményét, amely gyakran elhangzik sporteseményeken, de az [origo] tudósítója egy republikánus kampányrendezvényen is kapott belőle egy nagyobb dózist.

Ennél a nem túl bonyolult dallamvilágú számnál is egyértelműbb jele azonban a hazafiságnak az, hogy az Egyesült Államokat járva úton-útfélen amerikai zászlókba botlani. Külvárosi éttermek és családi házak előtt gyakran látni csillagos-sávos lobogót, de még olyan autókereskedő is van, aki minden eladásra váró kocsinak az ajtajába tűz egyet.

A zászló kitűzése, a God Bless the USA gyakori lejátszása több hazaszeretetnél, ez inkább annak kifejezése, hogy amerikainak lenni egyben valami különlegességet is jelent. Ez az érzés tükröződik az elnökválasztási kampányban is, függetlenül a politikai oldaltól. A demokrata Barack Obama például saját magára utalva gyakran emlegeti azt, "csak Amerikában" történhet meg, hogy egy csonka családból származó afroamerikai fiú a legmagasabb vezetői poszt közelébe jusson. A republikánus John McCain pedig beszédeit most már szinte mindig ezzel a mondatsorral fejezi be: "Itt semmi sem elkerülhetetlen. Mi soha nem adjuk fel. Mi soha nem szállunk ki. Mi soha nem bújunk el a történelem elől. Mi csináljuk a történelmet."

Büszkeség és boldogtalanság

Az amerikaiak tényleg nem ok nélkül lehetnek büszkék magukra. Az elmúlt száz évben megnyertek két világháborút, és a vietnami kudarc ellenére végül győztesen kerültek ki a hidegháborúból is. Először küldtek embert a Holdra, nekik vannak a legjobb egyetemeik, az ő filmjeiket nézi és az ő zenéjüket hallgatja a fél világ. Az övék a legerősebb gazdaság, amelynek növekedése a lakosság példátlan gyarapodásával, egy erős és széles középosztály kialakulásával járt együtt, amelynek tényleg nem okoz gondot egy családi ház, néhány nagyobb autó és az évi rendes nyaralás finanszírozása.

Úgy tűnik azonban, hogy ez a magabiztosság megroppant. "Az amerikaiak most rosszkedvűek. Úgy értem, tényleg azok" - kezdte a Newsweekben megjelent, az Egyesült Államok helyzetét elemző esszéjét Fareed Zakaria, a magazin nemzetközi kiadásának szerkesztője. "Az országok, csakúgy mint az emberek, időnként rossz hangulatba kerülnek. Az egyébként a világ legmagabiztosabb helyének tartott Egyesült Államok most komor" - ez a Boldogtalan Amerika című Economist-vezércikk első mondata.

Egyik cikk sem festett túl rózsás képet, és ezek az írások még hónapokkal ezelőtt jelentek meg (a Newsweeké májusban, az Economisté pedig július végén). Közben elmélyült a pénzügyi válság, és minden korábbinál egyértelműbb jelei vannak az amerikai gazdaság lelassulásának, úgyhogy ha ezek a tekintélyes lapok most közölnének helyzetjelentést az Egyesült Államokról, akkor minden bizonnyal még borúlátóbbak lennének.

Elégedetlen, megcsömörlött, eltompult

Mindkét elemzés idézte az akkori közvélemény-kutatásokat, amelyek szerint az amerikaiak nyolcvan százaléka vélte úgy, hogy az ország rossz irányba halad. Ez az arány azóta tovább nőtt: a RealClearPolitics október végi összesítése szerint most már 84,6 százalék van ezen a véleményen. Ezt megerősítette az [origo] tudósítójának tapasztalata, amikor olyan amerikaiakkal beszélt, akik a korai szavazás lehetőségével élve már ezen a héten leadták voksukat.

"Elégedetlen", "megcsömörlött", "eltompult" - az ohiói Columbus katonai veteránoknak épített emlékközpontjában sorbanálló választók ilyen jelzőket használtak, amikor munkatársunk megkérte őket, írják le, milyen a hangulatuk, ha az ország állapotára gondolnak. Tudósítónk tucatnyi emberrel beszélt - ami természetesen nem tekinthető tudományosan megalapozott felmérésnek -, közülük csak egy vélte úgy, hogy jó irányba halad az ország. "Szerintem elég jók vagyunk" - mondta egy huszonéves lány, Stephanie Aecoin.

Korai szavazók Columbusban

A szomorú többséget leginkább a gazdaság helyzete aggasztja, és minden okuk megvan a borúlátásra, alig múlik el ugyanis olyan nap, hogy ne jelenne meg valamilyen a témával kapcsolatos negatív hír. Csütörtökön hivatalossá vált például az, aminek bekövetkezésétől elemzők már korábban is tartottak: szűkül az amerikai gazdaság, vagyis megállt a növekedése és mínuszba csapott át (július elejétől szeptember végéig 0,3 százalékos éves szintű visszaesést tapasztaltak, amelynek oka az volt, hogy az amerikaiak kevesebbet vásároltak).

A munkanélküliség ugyan európai szemmel nézve viszonylag alacsony (6,1 százalék), de folyamatosan nő, így most a legtöbben a munkahelyük miatt aggódnak. Romney Vincent tavaly elveszítette az állását, amikor a fuvarozó cég, amelynek dolgozott, tönkrement a magas üzemanyagárak miatt. "Azóta találtam új munkát. Kevesebb a fizetés, de legalább van állásom" - mondta a harmincas éveiben járó férfi. Ő ezért most szerencsésnek érzi magát, de több más választó is megjegyezte, ők és ismerőseik is a munkahelyük elvesztésétől félnek a leginkább.

Kevesen férnek az asztalhoz

A komorságra egyéb, kicsit régebbre visszanyúló okok is adódnak. George Bush elnöksége alatt ugyan növekedett a gazdaság, de azon kevesek jártak jól, akik már egyébként is nagy vagyonnal rendelkeztek, a többségnek legfeljebb morzsák jutottak. 2002 és 2006 között az adófizetők legvagyonosabb 1 százalékának reálértékben 11 százalékkal nőtt évente a jövedelme, míg a többi 99 százalék csak kevesebb mint 1 százalékkal gyarapodott - idézte az Economist a Berkely egyetem professzora, Emmanuel Saez kutatását. Ezek után nem meglepő, hogy sokan érzik úgy, nem igazságos a rendszer. "Még mindig azt gondolod, hogy ez a szabadság és a lehetőségek országa?" - szegezte a kérdést egy fiatal afroamerikai férfi az [origo] tudósítójának egy Washingtonhoz közeli kertvárosban. A hangjából hallható keserűség alapján egyértelmű volt, hogy ő nemmel válaszolna a kérdésre.

Az egyenlőtlenségek növekedéséhez hozzáadódnak olyan társadalmi problémák, mint például az, hogy a 305 milliós lakosságból 46 milliónak nincs egészségbiztosítása. Nekik nem jár orvosi ellátás, csak akkor, ha sürgősségi esetről van szó, illetve ha külön fizetnek a kezelésért, márpedig az rendszerint nagyon sokba kerül. A columbusi szavazóhelyiségbe férjével együtt érkező Debra Stepp épp ezzel indokolja azt, hogy "ha tehetném, elköltöznék innen, más fejlett országokban ugyanis az állam fedezi az ellátást". Az egyébként jól öltözött, kellemes megjelenésű házaspár azt mondta, egyiküknek sincs egészségbiztosítása, mert nem engedhetik meg maguknak.

Háború és imázs

"Külföldön nem győzünk, itthon pedig nem oldunk meg semmit" - foglalta össze tömören véleményét az ország állapotáról Romney Vincent. Ez talán sarkított értékelés, de van benne igazság. Az Egyesült Államok épp két háborút is vív, és egyikkel sem áll túl jól. A rengeteg civil áldozatot - az egymástól elég jelentősen eltérő becslések százezres nagyságrendben mozognak - és több mint négyezer amerikai katona életét követelő iraki háborút ugyan talán komolyabb megaláztatás nélkül be tudják fejezni az amerikaiak, de még az erőszakhullámot megállító David Petraeus tábornok is úgy fogalmazott a BBC-nek szeptember elején adott interjújában, hogy soha nem fogja a "győzelem" szót használni. Afganisztán néhány évvel ezelőtt még sikertörténetnek tűnt, mostanra azonban kiderült, hogy ott is gondok vannak. Megerősödtek a tálib lázadók, akikkel egyre nehezebben bírnak a szövetségesek, és május óta több amerikai katona esett el Afganisztánban, mint Irakban.

Épp ezek a terror elleni küzdelem jegyében vívott háborúk és melléktermékei - a guantanamói fogolytábor, az Abu Ghraib börtön foglyainak kínzása - azok, amelyek csúnyán belerondítottak az Amerikáról külföldön kialakult képbe. A BBC 25 országra (amelyek között minden földrész képviselve volt) kiterjedő 2008 eleji felmérése szerint csupán a megkérdezettek 35 százalék gondolta azt, hogy az Egyesült Államok pozitív szerepet játszik a világpolitikában (47 százalék szerint negatívat), és ez még javulást is jelentett egy 2007-es kutatáshoz képest.

A guantanamói fogolytábor

Az amerikaiak többsége soha nem hagyja el az országot, de még közöttük is akadnak olyanok, akiket zavar, hogy ilyen kép alakult ki hazájukról. "Nem utaztam soha sehova, amit szégyellek, de mindig kiváltságosnak éreztem magam, amiért amerikai vagyok. Most azonban ez inkább kínos. Mindig mi voltunk a követendő példa, de ez már a múlté" - magyarázta a nővérként dolgozó középkorú Cheryl L. Russel.

Sean Dyck személyesen is megtapasztalta Amerika imázsának változását. Azt mondta, 1999-2000-ben az angliai Liverpoolban élt, és közben járt más európai országokban is. Akkor szerinte még minden rendben volt, de amikor az utóbbi nyolc évben visszalátogatott Európába, "nagyon más" tapasztalatai voltak. "Nem történt semmi égbekiáltó dolog, de ha beültem egy kocsmába, és kiderült, hogy amerikai vagyok, akkor mindig következtek a politikai beszélgetések" - idézte fel a fiatal férfi, hozzátéve: "Én is csak szeretném, ha szívesen fogadnának, ha elmegyek valahova."

Félelem a versenypályán

A külfölddel kapcsolatban azonban nagyobb gondjai is vannak az amerikaiaknak. Hosszú idő után most először érezhetik úgy, hogy veszélyben van vezető szerepük a világon. Fareed Zakaria a cikkében szimbolikus példákat hozott erre: jelenleg a legmagasabb épület Taipeiben van, a legnagyobb utasszállító repülőgépet Európában építik, India büszkélkedhet a legjelentősebb filmiparral, a leghatalmasabb kaszinó pedig Makaón működik. Zakaria szerint tíz évvel ezelőtt az Egyesült Államok még simán vezette volna ezeket a listákat.

Vannak ennél komolyabb jelei is annak, hogy Amerikának érdemes odafigyelnie egyre erősödő versenytársaira. Az amerikai kormány adósságainak jó részét például ázsiai jegybankok finanszírozzák, az amerikai cégek pedig hazai gyárakat zárnak be, és tevékenységüket olyan országokba helyezik át, ahol olcsóbb a munkaerő.

Nagy a csábítás arra, hogy erre bezárkózással válaszoljon az Egyesült Államok. Az elnökválasztás megnyerésére a felmérések szerint esélyesebb Barack Obama például újratárgyalná a Mexikóval és Kanadával kötött szabadkereskedelmi egyezményt, és büntetné azokat a vállalatokat, amelyek hazai üzemeiket bezárva külföldön dolgoztatnak tovább.

Az Economist és Zakaria is figyelmeztet azonban arra, hogy a begubózás épp ellentmond annak a nyitottságnak, amelynek az Egyesült Államok a felemelkedését köszönheti. A brit lap hozzáteszi, az az egyik csodálatraméltó dolog az amerikaiakban, hogy képesek tanulni a saját hibáikból. Ezt a képességet talán megőrizték, és azért a magabiztosságukat sem vesztették el teljesen. Amikor például az [origo] tudósítója a columbusi szavazókörben faggatott egy szűkszavú, még a nevét is titkoló férfit, és feltette neki a kérdést, hogy szerinte meg tudja-e tartani vezető szerepét az Egyesült Államok, akkor ő habozás nélkül azt válaszolta: "Persze. Mindig képesek voltunk felállni."

Columbus, Ohio - Egyesült Államok