Az özvegy, akit kiretusáltak a történelemből

Hogyan lett egy fiatal partizánlányból Jugoszlávia nagyasszonya, majd Tito elfelejtett özvegye? Miért és hogyan élt évtizedekig házi őrizetben? Mekkora vagyonért küzdött Jovanka Broz, aki a hétvégén halt meg?

Ha volt a világ kommunista felének királyi párja, akkor ők voltak azok: Josip Broz Tito és Jovanka Broz. Különböztek a többiektől, a gyűrött, szürke, rosszul szabott öltönyökben és széttaposott cipőkben feszengő, az alattomos nyakkendőcsomókkal szemben folyton alulmaradó pártfőtitkároktól és államfőktől. És feleségeiktől, a nőktől, akik vagy háttérbe szorítva, észrevétlenül éltek, vagy a bennük tomboló őrület lángját hangzatos tudományos címekkel, akadémiai tagságokkal próbálták csillapítani.

Josip Broz Tito, jugoszláv elnök felesége, Jovanka Broz egy zágrábi pártkongresszuson Forrás: AFP

Tito különbözött más kommunista diktátoroktól, hiszen hozzájuk képest ő legitim vezetője volt annak az országnak, amit szocialista és föderatív Jugoszláviaként ismerhettünk. Hozzájuk képest, fontos hangsúlyozni, mert szabad és demokratikus választásokon ő sem méretett meg. De a II. világháborúból győztesként jött ki (nem csak a győztesek oldalán, hiszen a királyi Jugoszlávia romjain dúló polgárháborúban legyőzte ellenségeit), nem idegen hatalom emelte pozícióba, sőt volt ereje szembeszállni Sztálinnal, a Szovjetunióval és a szovjetek csatlósaival is. Kitaszítottságából előnyt kovácsolt. Nemcsak a nyugati tömbbel ápolt kiegyensúlyozott kapcsolatokat, hanem hídfőállásokat épített ki a harmadik világ országaiban, és az el nem kötelezett államok mozgalmának motorja volt.

Aztán ott voltak a látványos külsőségek: Tito nagy gyűrűket hordott, és nemcsak feltűnő marsalli egyenruháiban feszített, hanem finom kelméből varrott öltönyökben is, szivarozott (a legendák szerint Fidel Castro küldte neki különgéppel; sose értettem, hogy miért nem jöhetett menetrend szerinti járattal vagy diplomáciai futárral a dohány), szerette az italt és a jó kosztot, a vadászatot. Mindez nyilván más kommunista vezetőkről is elmondható volt, de Tito, velük ellentétben, kérkedett is életvitelével. Rengeteg fotó készült róla vadászat közben (egyik kedvenc, Titót ábrázoló festményem témája a lóháton vadászó marsall), nem volt titok az sem, hogy – a belgrádi rezidencián kívül – a Brioni szigeteket is kizárólag az elnök használja, tudni lehetett vidéki kúriáiról, vadászkastélyairól (Brdo pri Kranju, Karadjordjevo, Tikves…), magánvonatáról, az autóiról, a Galeb nevű hajójáról…

A fényűző udvartartás egyik szereplője, Jovanka Broz ott volt teljhatalmú férje mellett és mögött, kezében egy csokor virággal, kontyba tűzött hajjal, valamilyen furcsa kalapocskával, méretre szabott kosztümökben (hideg idő esetén bundában), felékszerezve. Ott volt, amikor illusztris vendégeket fogadtak, amikor a jugoszláv elnök külföldre utazott, amikor Tito születésnapjait hatalmas rendezvényekkel ünnepelte az ország. Nem viselt állami vagy pártfunkciót, nem nevezték a nemzet anyjának, csak ott volt mellette. Amíg nyomtalanul el nem tűnt, hogy évtizedekig ne érkezzen róla hír.

A találkozás és a románc

Jovanka Budisavljevic a mai Horvátország területén, Likában, Korenica közelében született 1924-ben. Családja meghalt a háborúban, ő pedig 1941-ben csatlakozott a kommunista partizánmozgalomhoz, és ápolóként vett részt az ellenállásban. Már 17 éves korától a kommunista ifjúsági mozgalom (SKOJ) tagja, és a Drvar környéki harcok idején találkozott először Titóval. A háború vége őrnagyi rangban érte, és kétszer kitüntették bátorságért.

Belgrádba rendelték, hogy a Beli dvort irányítsa: a volt királyi palotát a kommunista vezetés is elfoglalta, és az lett Tito lakhelye. A kevés interjúinak egyikében azt mondta, hogy Tito közölte vele, másik villába költözik, és felkérte, segítsen a háztartás vezetésében. Van, aki azt állítja, a castingon ötven jelentkezőből választotta ki Tito a következő személyi asszisztensét. Mások szerint Jovankát is azért rendelték Belgrádba, hátha az elnök szeme megakad rajta. Az első időszakban a kísérlet – ha volt ilyen – nem járt sikerrel, Titónak pedig egy operaénekesnővel volt viszonya. Jovanka azonban maradt. Az elnök mellett volt 1947-ben is, amikor sérvvel műtötték. A közeli munkakapcsolatból idővel viszony lett, bár az sem volt egyszerű: a 60 éves Tito akkor már néhány házasságot és zűrös nőügyet tudott maga mögött, és legidősebb gyereke olyan idős volt, mint Jovanka. Halála előtt nem sokkal Jovanka azt nyilatkozta, hogy Tito nagyobb nőfaló volt, mint Szulejmán.

1952-ben házasodtak meg az iloki vadászházban. Az egyik tanú Aleksandar Rankovic alelnök és belügyminiszter, valamint Ivan Gosnjak tábornok (későbbi hadügyminiszter) voltak. Ekkor kezdődött el Jovanka Broz életének legismertebb szakasza. Több mint húsz évet Tito mellett töltött a rivaldafényben.

Kegyvesztettség és száműzetés

Az idill a 70-es évek közepéig tartott. Tito 1975-ben kiköltözött az Uzicka 15. szám alatti rezidenciáról, és utoljára 1977-ben, a norvég kormányfő tiszteletére adott fogadáson mutatkoztak közösen a nyilvánosság előtt. A következő időszakot Jovanka – nem alaptalanul – házi őrizetként élte meg. Tito közeléből eltávolították, majd 1980-ban, az elnök halála után egy közeli, állami tulajdonban lévő villába költöztették. Az utolsó néhány évben az mesélte, hogy fegyverrel üldözték ki a rezidenciáról, és megtiltották, hogy bármit is magával vigyen, mert minden tárgyat az akkor alapított Tito-emlékmúzeum vagyonának tartottak.

Josip Broz Tito, jugoszláv elnök és felesége, Jovanka Broz egy moszkvai látogatáson Forrás: AFP/Shustov Valeriy

Még mindig nem lehet pontosan rekonstruálni, hogy mi történt, mi okozhatta a törést. Jovanka szerint arról volt szó, hogy a már idős és beteg Tito munkatársai, a nyugati hatalmak megbízásából, hozzákezdtek Jugoszlávia szétveréséhez. Történetében a gonoszok szerepét a szlovéniai politikusokra – elsősorban Stane Dolancra, a titkosszolgálatok és az alkotmányvédelmi tanács vezetőjére –, és egy szerb tábornokra, Nikola Ljubicic honvédelmi miniszterre osztotta. Meggyőződése volt, hogy Ljubicic és Dolanc – akkoriban Jugoszlávia második és harmadik embere – távolították el az elnöki udvartól.

És a hatalom közeléből. Merthogy úgy tűnik, a 70-es években Broz felesége egyre komolyabb problémát okozott a párt- és állami apparátus legfelső vezetésének. Attól tartottak, hogy informális hatalmával befolyásolja Titót. Visszaemlékezések szerint a viselkedése ekkor már kiszámíthatatlan volt. Eleinte a személyzetet cserélgette lendületesen, majd idővel megpróbált politikai tényezővé válni, és belefolyni a napi ügyekbe, a tábornokok, funkcionáriusok, nagykövetek kinevezésébe vagy éppen megbuktatásába. Ljubicic tábornok és Ivan Miskovic, a katonai elhárítás vezetője beszéltek erről az elnökkel. Állítólag többen úgy próbáltak karriert építeni, hogy elsősorban Jovanka kegyeit keresték, és az ő protekciójára számítottak.

A legmeredekebb verzió szerint Jovanka a szülőföldjéről, Likából származó tábornokkal szövetkezett – bár az továbbra sem világos, hogy pontosan mire. A rosszindulatú interpretáció szerint magában vélte megtalálni Tito utódját, ehhez keresett szövetségeseket a földijei között. A jóindulatú megközelítés szerint a líkai származású Djoko Jovanic tábornok és néhány társa csak beszélgettek arról, ki lesz az új honvédelmi miniszter, ha Ljubicic tábornoknak lejár a megbízatása. Innentől kétfelé ágazik a történet. Az egyik szerint a poszthoz ragaszkodó honvédelmi miniszter úgy tálalta az eseményeket, hogy Jovanic tábornok és Jovanka katonai hatalomátvételre készültek, a Szovjetunió támogatásával. Tito elcsapta a líkai tábornokokat, Ljubicic megkapta a negyedik mandátumot, Jovanka pedig kegyvesztett lett.

Érdekes módon Jovanka sem tagadta, hogy kapcsolatban volt Jovanic tábornokkal: az özvegy szerint Dolanc valójában a Hitlerjugend tagja és német ügynök volt, és mindent megtett azért, hogy a titok ne derüljön ki. Márpedig szerinte a bizonyítékok a líkai tábornoknál voltak.

Eltüntetve és elfelejtve

Az állami villát, ahová 1980-ban elhelyezték, húsz évvel korábban újították fel. Jovanka egy külsőleg impozáns, belül azonban rendkívül lepusztult ingatlanban találta magát. A bútorok is államiak voltak (egy interjúban azt mesélte, évente leltároztak nála), a ház körül pedig rendőrök posztoltak.

Kezdetben a külvilággal csak minimális kapcsolata lehetett, és az állam sem igyekezett megkönnyíteni az életét. Állította: levélben értesítették, hogy lekapcsolják a távfűtésről, az ügyében eljáró illetékes pedig búcsúzóul melegen üdvözölte. Amikor csőtörést jelentett, azt válaszolták, hogy csak képzelődik. Akkoriban csak az ügyvédjén keresztül kommunikált, és Toma Fila szerint kapcsolatukat folyamatosan ellenőrizte a titkosszolgálat. Amikor egy kiadó valami hihetetlenül nagy ajánlatot tett Jovanka Broz emlékirataiért, a szolgálat azonnal figyelmeztette az ügyvédet, hogy az üzlet nem jöhet létre.

Minderről csak az utóbbi időben tudhattunk meg – tegyük hozzá: ellenőrizhetetlen – információkat. Tito halála után, és egészen Jugoszlávia szétesésig Jovanka Brozról alig esett szó. A temetésen megjelenhetett, az özvegynek kijáró helyen állt, de aztán ismét eltűnt a nyilvánosság elől.

És folytatta, egyre jobban belebonyolódva, reménytelennek tűnő küzdelmét.

Arany és gyémánt

A rezidenciáról való kiűzetése pillanatában ugyanis Jovanka Broz papíron megszűnt létezni. Illetve ennél bonyolultabb volt a helyzet. Nem voltak személyes iratai, nem volt egészségbiztosítása, és nem volt jövedelme sem. Igaz, saját nyugdíjra jogosult volt, de ő ragaszkodott hozzá, hogy özvegyi nyugdíjat kapjon. Az is igaz, Fila ügyvéd kijárta, hogy a mindenkori jugoszláv parlamenti elnöki fizetésének megfelelő összeget kapjon havonta (ezt Jovanka apanázsnak nevezte, és azt mondta, nem tudja, ki és milyen jogcímen folyósítja számára), de az iratok ügyében nem tudott segíteni. Amikor a Jugoszlávia jogutódjának számító Szerbia és Montenegró Államközösség is megszűnt, Jovanka fél évig semmilyen juttatásban és ellátásban nem részesült. A frissen megjelent életrajzának szerzője szerint ebben az időszakban az özvegy éhezett is.

Nem járt sikerrel a másik nagy kísérlet sem. Josip Broz hagyatéki eljárása 1983-ban kezdődött. Az ügy évekig húzódott, és a bíróság csak 1989 döntött, ám azt Jovanka nem fogadta el. Az érvelése viszonylag egyszerű volt: minden, ami az elnöki rezidencián volt, Titóval közös tulajdonukat képezte, és így valójában őt illeti. Ők kapták az ékszereket, a festményeket, bútorokat, szőnyegeket; az övék volt, ő pedig Tito özvegye. A Broz család – Josip Broz fáradhatatlanságának köszönhetően – meglehetősen kiterjedt, és velük az özvegy semmilyen kapcsolatot nem tartott. A család egy része Horvátországban él, köztük Edvard Broz is, az unoka, akit halált okozó közúti baleset miatt két évre ítéltek Szerbiában.

Jovanka ellenkezése nem volt teljesen hiábavaló. Az alkotmánybíróság 2000-ben semmissé nyilvánította azt a törvényt, amelyik Josip Broz minden vagyontárgyát állami tulajdonba vette. De ez nem hozta közelebb a megoldást. A hagyatéki eljárás 2011-ben indult újra, de nem jutott messzire, mert nem tudtak dönteni Jovanka beadványáról, amiben azt kérte, hogy személyes tárgyai ne képezzék a hagyaték részét. Márpedig szerinte nagyjából minden az övé volt.

Azt sejteni lehetett, hogy nem kis vagyonról van szó, de az csak idén februárban derült ki, hogy valójában mekkoráról. 1982-ben a párt- és állami bizottság a nemzeti bank páncéltermébe zárta az elnöki rezidencián talált vagyont, és hivatalosan csak 31 év múltával nyitották ki ismét a széfet. És találtak benne, a kiszivárgott lista szerint, 30 kilónyi aranytömböt és aranyport, 2663 kis és nagy méretű aranyérmét, 149 darab aranyból, briliánsból és gyémántból készült tárgyat (amik valaha a Karadjordjevic dinasztiáé voltak), 251 aranyból és más nemesfémből készült tárgyat, 1271 darabos, nagy értékű numizmatikai gyűjteményt, a Karadjordjevic család – az utolsó uralkodói dinasztia – kitüntetéseit, 18 készlet ezüst és aranyozott étkészletet, 83 darab kisebb értékű mandzsettát, cigarettatartót és medált. Valamint 26 219 dollárt és 2200 dán koronát.

Jovanka küzdelmének volt tétje, de nem nyerhetett.

Vége

Sorsában valamiféle pozitívnak tűnő fordulat a 2000-es évek közepén jött el. Akkor kereste fel először Rasim Ljaljic miniszter, akit megdöbbentett, milyen állapotban találta a néhai elnök özvegyét, nyilván gyermek- és fiatalkorának egyik legismertebb arcát.

De kiderült, hogy még a miniszter sem mindenható. A villát csak évekkel később tatarozták részlegesen, Ivica Dacic pedig (belügyminiszterként) csak 2009-ben adta át Jovanka Broznak a honosítási okiratot és az útlevelét. Ekkor már Jovanka valamivel gyakrabban szerepelt a médiában (a semmihez képest mindenképpen gyakrabban), és a története egyre kuszább és zavarosabb lett. A róla szóló könyv szerzője például bejelentette, hogy az el nem kötelezettek mozgalmát is Jovanka találta ki. És valószínű, hogy nem ez a legnagyobb szenzáció.

A ritka interjúit olvasva nehéz volt nem arra gondolni, mennyivel érdekesebbnek tűnt, amíg hallgatott. Vagy: mennyivel jobb lett volna, ha rendezett körülmények között élve mesél, és nem a démonokkal hadakozva, a végtelenített örökösödési harc és egzisztenciális rettegés határozza meg mondandóját. Amikor februárban betörtek hozzá, azt mondta: a Maotól kapott, Ming-korabeli vázán és ékszereken kívül fontos iratokat vittek el tőle. Amelyekben olyan igazságok voltak, amik ártottak volna a szerbek és horvátok megbékélésének.

„Még egy táborban is könnyebb lett volna. Mert én egy magánzárkában éltem harminc évig.” A 33 év nélkülözés és bizonytalanság nem múlt el nyomtalanul. Élete végéig retteget, félt a bosszútól. Azok bosszújától, akik már rég elporladtak, meg az ő utódaiktól. Egy időben fontos volt, és halálig annak tudta magát.

A nyáron vitték kórházba, legyengülve és elhanyagolva. Szívpanaszai voltak, meg valamiféle veseelégtelensége is. Az orvosok szerint kiszáradt, infúzióra tették, állítólag nem rosszindulatú bőrrákot diagnosztizáltak nála, meg a felfekvés sebeit. Szeptemberben lélegeztetőgépre kapcsolták. Szíve pár héttel a 89. születésnapja előtt állt le. Utolsó kívánsága állítólag az volt, hogy Tito mellé temessék. A szerb kormány beleegyezett, hogy Jovanka Broz sírja a Jugoszlávia történeti múzeumához tartozó Virágház közelében legyen.

A valamikori szocialista és föderatív Jugoszlávia, egy érdekes és bonyolult ország utolsó jelképe távozott.