Igazságot a csendeseknek!

A nyugati társadalom a harsány emberekre inkább hallgat, mint a visszahúzódókra abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy ők a hangosabbak. Ez viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindig igazuk is van. Mit veszít a világ, ha nem tartja tiszteletben az introvertáltak csendjét?

Az iskolai pályafutásom az introvertáltak rémálmával indult: új ingerek özönével és egy nyilvános szerepléssel. Petőfi Sándor Itt van az ősz, itt van újra című versét kellett elszavalnom az iskolaudvaron, a hátamnál a tanári karral, előttem a diáksereggel. Az eseményről készült fényképen mikrofonnal a kezemben állok, miközben megszeppenten oldalra nézek, és keresem a tömegben a szüleimet, de leginkább a nagymamámat, az ő pedagógusi bizonyítási vágyának az eredményeként tanultam meg kívülről az alkalomhoz illő alkotást. A család szerint nagyon aranyos volt, ahogy pásztáztam a tömeget, ismerős arcokat keresve. Nekik nyilván szívet melengető érzés volt, hogy megpróbáltam legalább egy szemkontaktus erejéig beléjük kapaszkodni, én viszont a mai napig látom a tekintetemben a jeges félelmet.

Ha Susan Cain könyve, a Csend – A hallgatás ereje annak idején a szüleim és a nagymamám kezébe került volna, valószínűleg nem tettek volna ki annak a stimulációs túlterhelésnek, amely azon az emlékezetes szeptemberi napon, hatéves koromban ért. Nem volt elég, hogy feldolgozhatatlan számú új arcot láttam magam körül, még a nyilvános beszéd stresszével is kezdenem kellett valamit. Az ingerbefogadási képességemet nagyon komoly kihívás érte, és a mai napig csodálkozom azon, hogy nem szaladtam el.

Susan Cain könyve persze csak 2012-ben jelent meg, de azóta hatalmas siker lett. A szerzőnek a témában tartott előadását pedig a cikk megjelenésekor több mint 5,5 millióan látták.

A saját introvertáltságával jó ideig birkózó Susan Cain, aki a Wall Street-i ügyvédi állását cserélte fel a sokkal testhezállóbb írói, kutatói munkára, a többi között azzal indokolta a könyv megírását és a téma felkarolását, hogy az introvertáltak a mostani kulturális környezetben olyan helyzetben vannak, mint a nők voltak az ötvenes-hatvanas években. Vagyis a jelenlegi kulturális környezetben a lakosság felét mellőzik egy olyan tulajdonságuk miatt, amely a személyiségük gyökerét képezi. Susan Cain szerint a gond az, hogy miközben az extroverzió egy nagyon is vonzó személyiségvonás, mára elnyomó ideológiává lett, és az önazonosságát sutba vágva mindenki úgy érzi, hogy alá kell vetnie magát.

Cain könyve fontos kapaszkodó lett az introvertáltaknak, különösen azoknak, akik az extrovertált világba való beilleszkedés alatt úgy érezték, hogy saját maguk ellenében kellett élniük. De legalább ilyen fontos figyelmeztetés az extrovertáltaknak, hogy a saját érdekükben is jobban teszik, ha teret adnak a spektrum másik végén lévő személyiséggel rendelkező társaiknak. Sokan lesznek, akik sajnálni fogják, hogy miért nem tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt került a kezükbe ez a kötet, mert sok kínszenvedéstől megszabadította volna őket.

Mindenki máshogy töltődik

Az embereket először Carl Jung pszichoanalitikus osztotta extrovertáltakra és introvertáltakra. Az előbbiek a természetükből adódóan jobban kötődnek a külvilághoz, míg az utóbbiak inkább a saját belső világukban szeretnek elmerülni. Susan Cain szerint tulajdonképpen egy energiagazdálkodási kérdésről van szó: az extrovertáltakat feltölti, az introvertáltakat lemeríti a társas érintkezés, nekik csendre és egyedüllétre van szükségük ahhoz, hogy erőt gyűjtsenek, míg az extrovertáltak ingerekben gazdag társasági helyzetekben érzik energikusnak magukat.

Optimális esetben a Hans Eysenck kutatópszichológus által leírt utat választjuk. Eysenck feltételezése szerint az emberek a számukra épp megfelelő stimulációs szinteket keresik. Van, akinek több, van, akinek kevesebb ingerre van szüksége, a lényeg, hogy ezt mindenki belője magának, mert csak így fogja jól érezni magát. Az introvertáltakat komfortzónája kevesebb ingert tűr meg, mint az extrovertáltaké. Ha egy házibuliban azt látjuk, hogy valaki nagyon igyekszik elbújni egy sarokban, akkor nagy valószínűséggel egy introvertált partizásának vagyunk tanúi. És ami végképp érthetetlennek tűnhet: ő így érzi jól magát.

Félreértett introvertáltak

A Susan Cain által előszeretettel emlegetett statisztikák szerint az emberek legalább egyharmada, de az is lehet, hogy a fele introvertált. Ennek ellenére az introvertáltság az egyik leggyakrabban félreértett személyiségjegy. Az egyik legtöbbször felbukkanó sztereotípia szerint az introvertáltak szégyenlősek. Ezt a mítoszt általában Bill Gates példájával rombolják le, ő valószínűleg az egyik utolsó ember, akiről azt gondolnánk, hogy a mások véleménye miatt vannak álmatlan éjszakái. A szégyenlősség ugyanis azt jelenti, hogy valaki egy társas helyzetben fél attól, hogy mások hogyan ítélik meg. Az introvertált viszont nem fél, egyszerűen csak nem akar az indokoltnál több időt ezekben a társas helyzetekben tölteni.

Ezzel pedig meg is érkeztünk egy másik elterjedt sztereotípiához, amely szerint minden introvertáltban van egy kis mizantrópia, legalábbis nagyon erős benne az antiszociális hajlam. Ezzel szemben az igazság az, hogy az introvertáltak is szeretnek emberek társaságában lenni, csak kicsit másképp, mint az extrovertáltak. Egy zajos rendezvényen inkább a középponttól távol figyelik a történéseket, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne éreznék jól magukat. Ha beszédbe elegyednek, nehezükre esik a súlytalan csevegés, mélyebb eszmecserében azonban tökéletesen ki tudnak bontakozni. A kapcsolataikban pedig a minőség felülírja a mennyiséget.

Introvertáltként ne vegyük zokon, ha extrovertált barátaink a szerintük depresszióba átcsapó szomorúságunk miatt aggódnak: ők egyszerűen így látják a csendre és egyedüllétre vonatkozó, számukra érthetetlen igényünket. A depressziós sztereotípiát az táplálja, hogy az extrovertált szemüvegen keresztül az egyedüllét egyenlő a magánnyal és szomorúsággal, egy extrovertált ezért nagyon nehezen fogja megérteni, hogy egy introvertált hogyan képes órákat egyedül tölteni.

Szintén elterjedt mítosz, hogy az introvertáltak alkalmatlanok a sikerekre. A sikeres introvertált fogalma már önmagában annyira ellentmondásos, hogy szinte hihetetlennek tűnik, hogy a kategóriának nem is akármilyen képviselői vannak. Azoknak, akik erre fogékonyak, különösen önbizalom növelő lehet a híres és sikeres introvertáltak listájának a tanulmányozása. Ezekben az összeállításokban általában felbukkan Warren Buffett, a világ egyik leggazdagabb embere, J. K. Rawling, a Harry Potter-könyvek szerzője, vagy Bill Gates, a Microsoft alapítója és elnöke, aki feltehetően nem véletlenül választotta Susan Cain beszédét az egyik kedvenc előadásának. Eleanor Roosevelt, Rosa Parks, Albert Einstein, Abraham Lincoln vagy Mahatma Gandhi is a csendes erejének köszönhetően kapott helyet ezeken a listákon.

A magány ereje

Az uralkodó értékrend az extrovertáltságot idealizálja, csakhogy menet közben rengeteg értéket elveszítünk, mert a nyugati világ legfontosabb intézményeit, az iskolákat és a munkahelyeket a csoportos, hangos és ingerekben gazdag környezetben lubickoló extrovertáltaknak rendezték be – állítja Susan Cain. Szerinte a gyerekeket már az iskolában arra kényszerítik, hogy megtanulják, akkor lesznek sikeresek, akkor kapnak dicséretet, ha extrovertáltan viselkednek. Ha mégis a csendesebb, visszahúzódóbb énüket mutatják, akkor jobb esetben csak rájuk sütik a szégyenlősség bélyegét, rossz esetben pszichológussal próbálnak extrovertált gyereket faragni belőlük. Ezek a gyerekek úgy nőnek fel, hogy a számukra természetesnek tűnő választásaikat alapjaiban megkérdőjelezi a környezetük.

Nagy eséllyel akkor sem hagyják békén őket, ha felnőnek, és munkát vállalnak, különösen, ha egy olyan főnököt kapnak, aki a brainstorming és a csapatmunka bűvöletében él. A munkakörnyezetet sok esetben úgy rendezik be, hogy maximálisan a csoportos kapcsolatteremtést szolgálják, ezekben a nyílt terekben azonban az introvertáltak lába alól könnyen kicsúszik a talaj. Susan Cain nem győzi hangsúlyozni, hogy a kreativitás és a produktivitás nagyon sok esetben nem csoportos tevékenység eredménye, az eredetiséghez, az alkotáshoz egyedüllétre, csendre és összpontosításra van szükség.

Természetesen a munka, a család vagy a barátok kedvéért adott esetben az introvertáltaknak és az extrovertáltaknak is át kell lépniük a személyiség korlátait. Gond akkor van, állítja Susan Cain, ha valaki ezt a komfortzónán kívüli állapotot nemcsak adott esetekben vállalja, hanem az egész életére így rendezkedik be.

Van ugyan néhány állás, amelyben a munka jellegénél fogva az introvertáltak meghúzhatják magukat. A Profession.hu ezek közé sorolja a szoftverfejlesztői, gyógyszerészi, ügyvédsegédi vagy fordítói munkát. HR-szakértők pedig azt javasolják, hogy az állásinterjúkon is bátran viselkedjünk introvertáltként. Susan Cain bestsellere azt már elérte, hogy több amerikai iskolában felülvizsgálják a csoportos tevékenységek gyakorlatát, a cégek pedig egymás után adnak megbízásokat a csendes, elmélyült munkavégzésre alkalmas terek kialakítására.

Ahhoz, hogy lássuk, hogy milyen jótékony hatásai lehetnek ennek, menjünk vissza néhány évet a Wall Streetre.

Amerika pénzügyi fellegvára távolról sem az a hely, ahol a csendes, elmélyült visszavonulásnak és tervezgetésnek lenne tere. Sokkal inkább a szuperagresszív tömeg természetes élőhelye ez. A kifejezést Boykin Curry, az Eagle Capital beruházási cég ügyvezető igazgatója alkotta meg. Curry közvetlen közelről tanúja volt a Wall Street 2008-as összeomlásának, és meg van győződve arról, hogy a befolyásos extrovertált emberek okozták a világméretű pénzügyi válságot: túlságosan sok hatalom koncentrálódott az agresszív kockázatvállalók kezében, az extrovertált beállítottságuknak köszönhetően vezető pozícióba kerülő befektetők pedig elutasították a veleszületetten óvatos, bizonytalan és kétségekkel teli introvertáltak figyelmeztetéseit. Amikor ők aggódtak a kockázatos üzletek miatt, azt senki sem akarta meghallani, mert igényük sem volt arra, hogy felhívják magukra a figyelmet.

Susan Cain kérdőíve

Az alábbi, tudományosan nem hitelesített kérdéssorral tesztelhetjük, hogy hol helyezkedünk el az introvertált-extrovertált spektrumon. Igazzal vagy hamissal jelöljük, hogy az alábbi állítások ránk nézve az esetek többségében jellemzőek-e, vagy sem.

1. Jobban kedvelem a négyszemközti beszélgetéseket, mint a csoportos tevékenységeket. 

2. Jobban szeretem írásban kifejezni magam.

3. Élvezem a magányt.

4. Kevésbé érdekel az anyagi jólét, a hírnév és a státusz, mint másokat.

5. Nem kedvelem a locsogást, de élvezem, ha elmélyülten társaloghatok a számomra fontos dolgokról.

6. Azt mondják, jó hallgatóság vagyok.

7. Nem vagyok kockázatvállaló típus.

8. Az olyan munkát élvezem, amelybe megszakítások nélkül belemerülhetek.

9. Szűk baráti vagy családi körben szeretem ünnepelni a születésnapomat.

10. Halk szavúnak és higgadtnak tartanak.

11. Nem szeretem megmutatni a munkámat másoknak addig, amíg el nem készültem vele.

12. Nem szeretem a konfliktusokat.

13. Akkor végzem a legjobb munkát, ha egyedül dolgozom.

14. Rendszerint gondolkodom, mielőtt megszólalok.

15. Kimerülök, ha sokat járok társaságba, még ha élvezem is.

16. Nem mindig veszem fel a telefont, hagyom, hogy üzenetet hagyjanak nekem.

17. Ha választanom kellene, szívesebben töltenék el egy hétvégét úgy, hogy az égvilágon semmit sem csinálok, mint úgy, hogy túl sok dolgot betervezek.

18. Nem szeretem, ha egyszerre többféle dologgal kell foglalkoznom.

19. Könnyen tudok koncentrálni.

20. Iskolai helyzetekben jobban szeretem az előadásokat, mint a szemináriumokat.

Minél több állításról érezzük, hogy igaz ránk, vélhetően annál introvertáltabbak vagyunk. Aki nagyjából azonos arányban talált magára nézve igen és nem válaszokat, az valószínűleg ambivertált.

A Háttér Kiadó engedélyével.