Afganisztán, Kambodzsa és...? Nem, nem Bosznia vagy valamelyik afrikai diktátor hitbizománya áll a harmadik helyen. Hanem Hegyi-Karabah. Már ami az aknamezők és fel nem robbant lőszerek mennyiségét illeti.
A nemzetközi jogilag Azerbajdzsán délnyugati szegletében elterülő, viszont de facto örmény többségű autonóm köztársaság hovatartozásáért
Azerbajdzsán és Örményország még szovjet tagköztársaságokként kezdtek hat éven át tartó (1988–1994) pusztító háborúba.
Több mint harmincezren meghaltak, tízezrek váltak menekültté mindkét oldalon.
A vérontásból Örményország került ki győztesen, de a Hegyi-Karabah és Azerbajdzsán határát jelentő kontaktzónában – a 22 éve érvényben lévő tűzszünet ellenére – mindennaposak a villongások, és heti rendszerességgel esnek el katonák.
Ahogy a legtöbb háborúban, az aknatelepítés itt is bevett gyakorlat volt, sőt, az említett kontaktzónában ma is vannak „aktív” mezők, ahová nem engednek be aknamentesítő csapatokat. Akik viszont Hegyi-Karabah többi részén 16 éve aktívak.
A főként brit pénzből élő Halo Trust a világ számos pontján – Dél-Amerika, Délkelet-Ázsia, Közel-Kelet, Afrika, Balkán – tevékenykedik. A Kaukázusban Hegyi-Karabahon kívül Grúziában, illetve annak orosz felügyelet alatt álló szakadár területein, Abháziában és Dél-Oszétiában tisztították a terepet. Abháziát 2011-ben aknamentes területnek nyilvánították, de Karabahban sok még a teendő.
2020-ra szeretnénk végezni, de ez csak akkor sikerülhet, ha az adományozók összehozzák azt a 8 millió dollárt, amire még szükségünk van”
– mondja a Halo Trust Karabah fővárosában, Sztyepanakertben működő bázisán a szervezet programigazgatója, Jurij Sahramanjan.
Londonon kívül az örmény diaszpóra, a USAID és egy névtelenséget kérő személy a legfőbb adományozó. Azért ők, mert Karabah vitatott státusa miatt a kormányok – a magyar is – igencsak ódzkodnak a nyílt adományozástól, hiszen azt Azerbajdzsán minimum burkolt állásfoglalásnak tekintené egy olyan vitában, amelyben a világ de jure mellette áll.
Sahramanjanék éves büdzséje most 1,6 millió dollár, ebből 13 nyolcfős csapat fésüli át teljes munkaidőben a még meglévő aknamezőket – az eddig felderített 539-ből még 119 van hátra, ez viszont már csak a fertőzött területek 13,5 százaléka.
Egyetlen négyzetméter megtisztítása 1 és 5 dollár körül jön ki.
Pontos számot azért nem tudnak mondani, mert a tankok ellen telepített TM-62-es aknákat lényegesen könnyebb felszedni: csak 125 kilós nyomásra lépnek működésbe. Vagyis a mentesítő csapat sokkal szabadabban mozoghat a terepen, mint amikor a gyalogos egységek távoltartására lerakott PMN-2-est keresik, ami már 5 kilós terhelésre is robban.
Abban, hogy pontosan hol keressék az örmény és azeri csapatok által szétszórt szovjet szerkezeteket, a Halo Trust munkatársait a karabahi hadsereg térképei, illetve a lakossági bejelentések segítik.
Sajnos az utóbbiak közé soroljuk a baleseteket is: 1995 óta 285 volt belőlük, 293 sérülttel és 77 halottal”
– sorolja a szomorú statisztikát a Mozambikot és Szomáliát is megjárt, dél-afrikai születésű Kyaw Kin Htut (saját kérésére: Todd), aki két éve dolgozik Sztyepanakertben. Az aknamentesítés hatására ugyanakkor évről évre csökken a balesetek száma: tavaly már „csak” egy 15 éves fiú lépett rossz helyre.
Az már az első perc után világossá vált: az aknakeresők munkája végtelen pontosságot és kötélidegeket igényel. Képzeljék el ezt napi 8 órában:
A Halo Trust-munkatárs itt éppen PMN-2-eseket keres, és alighanem talál (emlékezzünk: már 5 kilós terheléstől robban), a Martakert-11 jelű mezőn, pár kilométerre a frontvonaltól. A szakemberek számításai szerint ezt a területet 60 munkanap alatt tudják megtisztítani, egy emberük naponta 18 négyzetmétert képes átfésülni.
A protokoll természetesen szigorú. Egy-egy akna körül hét különböző színre mázolt karóval jelzik a veszélyt. Leegyszerűsítve: a piros karókon belülre nem lehet lépni. A detektoron kívül az aknakeresők felszerelése a védőmellényből és a szétszálló repeszektől védő plexisisakból áll. Ezek nélkül még az aknák között kijelölt, amúgy biztonságos ösvényeken sem lehet közlekedni, nemhogy a piros karók közelében.
A rostélyt csak akkor lehet felhajtani, ha a csapatvezető sípszóval jelzi, hogy felfüggesztik a keresést – a március végi tejködben a síp különösen hasznos, aknát megsemmisíteni viszont ilyen időben nem lehet.
A konkrét mentesítésen kívül a szakemberek a megelőzésre is nagy hangsúlyt fordítanak. A Halo Trust munkatársai az összes karabahi iskolát végigjárják, hogy a diákok képben legyenek, mit csináljanak, és kinek szóljanak, ha gyanús tárgyat látnak – az aknák mellett eddig 45 ezer fel nem robbant lőszert találtak a háború vége óta.
Az ifjúsági prevención kívül a felnőtt lakosság veszélyeztetett részét is megkeresik,
hiszen Hegyi-Karabahban ma is a mezőgazdaság a húzóágazat, a mezőkön legeltető pásztorok pedig, ha kedves az életük, nem hajthatják akárhova az állataikat.
Arra a kérdésre pedig, hogy miért jó az ilyesmit elmagyarázni és aknát felszedni Karabahban – az „anyaföld” megtisztítása miatt kijáró elismerésen kívül –, viszonylag egyszerű a válasz: az illetőknek legalább a következő négy évben lesz munkájuk.