A hagyományos, mérsékelt középpártok teljes kudarcát hozta az április 24-i ausztriai elnökválasztás első fordulója. A voksoláson a radikális szabadságpárti Norbert Hofer nyert a szavazatok több mint 35 százalékával, a második helyre pedig a zöldek jelöltje, Alexander Van der Bellen futott be. A nagykoalíciós pártok (Osztrák Néppárt és Osztrák Szociáldemokrata Párt) jelöltjei
együttesen még 23 százalékot sem kaptak.
Három évvel ezelőtt egyébként még a szavazatok 51 százalékát szerezték meg a parlamenti voksoláson.
A hagyományos osztrák pártok háttérbe szorulása leginkább a nagyvárosok külső kerületeiben látható. Bécsben a szociáldemokratákat évtizedeken keresztül nem lehetett megszorítani a város munkásnegyedeiben, most azonban Hofer simán diadalmaskodott ezekben a városrészekben. Graz külső részeiben szintén a szociáldemokrata szavazókat hódította el a szabadságpárt, míg a belső részeken a néppárti hívek szavaztak a Zöldekre. A hagyományos erők térvesztését azonban nemcsak Ausztriában láthatjuk.
A legutóbbi szlovákiai parlamenti választás végeredménye szintén megdöbbentette az európai közvéleményt. A felmérésekkel szemben a két radikális párt (Szlovák Nemzeti Párt és a Mi Szlovákiánk – Néppárt) a szavazatok több mint 16 százalékát szerezte meg, míg a hagyományos erők közül
egyetlen kereszténydemokrata alakulat sem jutott be a parlamentbe.
Pozsonyban jelentős veszteséget szenvedett el a kormányzó Smer is, szavazóinak jelentős része inkább újonnan alapított pártokat támogatott, valamint a radikálisokat.
A szlovákiai politikai elitet annyira megdöbbentette a szélsőségesek előretörése, hogy egy meglehetősen furcsa koalíció jött létre. Robert Fico egyszerre állapodott meg a Szlovák Nemzeti Párttal és a Most-Híd szlovák–magyar vegyes párttal. A kormánytagok nyíltan beszéltek arról, hogy erre azért volt szükség, mert egy esetleges előrehozott választáson az elit tanácstalanságát kihasználva
tovább erősödhetnének a radikális erők.
Most még nem lehet megmondani, hogy ez a taktika sikeres lesz-e, de a következő hónapok erre is választ adnak.
Írországban február végén tartottak parlamenti választást. A hagyományos pártok közül ott sem tudott egyik sem többséget szerezni. A nyertesek a független jelöltek, valamint a baloldali-radikális, Írország egyesítéséért síkra szálló Sinn Féin lett. A korábban erős pártok meggyengülése miatt már több mint két hónapja nincsen új kormánya Írországnak, várhatóan új választásokat kell majd kiírni.
Nagyban hasonlít az ír belpolitikai helyzethez a spanyol politikai térkép is. Az ibériai országban a tavaly decemberi választáson a jobb- és a balközép olyan mértékben meggyengült a baloldali és civil erők ellenében, hogy fél év alatt sem sikerült kormányt alakítani. Bár a politikai erőviszonyok semmit sem változtak Madridban, június 26-án újabb választás következik, majd a pártok ismét nekifuthatnak a lehetetlennek tűnő vállalkozásnak.
A mérsékelt pártok visszaszorulása Németországban, Franciaországban és Olaszországban is alapvető jelenségnek számít. A legújabb felmérések szerint az Angela Merkel vezette CDU–SPD nagykoalíció támogatottsága 51-55 százalék körül mozog. 2013-ban még a szavazatok 67,2 százalékát söpörték be. Olaszországban a korábbi kétpólusú pártrendszer hárompólusúvá vált. A kormányzó balközép mellett létrejött egy közel 30 százalékos radikális baloldal, valamint egy szintén 30 százalékos jobboldal.
Franciaországban a kormányzó baloldal népszerűségvesztésével párhuzamosan a radikális bal- és jobboldal erősödött meg. A legutolsó felmérések szerint Francois Hollande-nak nincsen esélye, hogy bejusson a jövő évi elnökválasztás második fordulójában. Könnyen lehet, hogy
csak az ötödik helyen végez az első körben.
Mégis miért van egyre jobban elegük az európai választóknak az évtizedek óta megszokott erőkből?
A mostani politikai helyzet kialakulásban alapvető szerepe van a 2008–09-es gazdasági válságnak, majd az ezt követő euróövezeti krízisnek, és végül a tavaly tetőző menekültválságnak – erről már Katya Adler, a BBC munkatársa beszélt. Az európai választók jelentős része ráunt a második világháború óta hatalmon lévő pártokra, mivel úgy érzik, nem tudják kezelni a mostani problémákat. Az elemző szerint a szélsőséges és alternatív erők éppen az utóbbi jelenség miatt tudnak választásról választásra jobb eredményt elérni.
Persze óriási hiba lenne a radikális erőket egy kalap alá venni. Gyakorlatilag semmilyen párhuzamot nem lehet felfedezni a görögországi neonáci Arany Hajnal és a brit EU-kilépés mellett kampányoló Brit Függetlenségi Párt között. Másrészt jól látható ugyan a radikálisok erősödése több európai országban, de az osztrák és görög példát leszámítva egyetlen államban sem tudtak választást nyerni.
Tény ugyanakkor, hogy kormánykoalícióban már szerepeltek, vagy éppen szerepelnek radikális erők. Dániában a bevándorlásellenes néppárt, Norvégiában a haladók, vagy éppen Finnországban az Igaz Finnek vannak hatalmon. Dél-Európában, Portugáliában
a kommunisták a kormánykoalíció részei,
vagy éppen Görögországban a magát radikális baloldaliként definiáló Sziriza a kormány meghatározó tagja.
A radikális erők kormányon eddig nem sok sikert mutattak föl. A legfrissebb példa a Sziriza esete. Ők azzal kerültek kormányra 2015 elején, hogy véget vetnek a görögországi megszorítási spirálnak. Ezzel szemben a dél-európai országnak továbbra is a gazdasági szigorítás politikáját kell követnie. Persze ennek is meglett az eredménye: a Sziriza mostanra már csak a második legnépszerűbb erő Görögországban, és a neonáci Arany Hajnal is egyre izmosabb.
Bár az európai választók széles tömegei számára nyújtanak vonzó alternatívát a bal- és jobbközép erőkkel szemben fellépő alakulatok, de összességében
nem tudnak 25-30 százalék fölé erősödni.
Abban az esetben pedig, ha az európai gazdaság problémái megoldódnak, és a menekültválság is lecsillapodik, akkor nagy valószínűséggel a radikális pártok is veszítenek az erejükből.