30 évvel ezelőtt rengeteg dolog más volt. Ämari például egy teljesen átlagos légi bázisnak számított a Szovjetunió nyugati határainál, az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság területén. A szovjet haditengerészet 170. repülőezredének Szu–24-es vadászbombázóival
a Kreml innen tudatosította az imperialista skandináv államokkal, ki az úr a Baltikum fölött.
Félreérthetetlen emlékét láthatjuk ennek, ha a 17-es útról a bázis felé letérve megállunk a bekötőút melletti erdőben, a hősi halott pilóták temetőjénél. Például Szergej Krul vadászpilóta és navigátora, Andrej Taran sírjánál, amelybe még egy Szu–24-est is belevéstek.
A birodalom szétesésével a balti országok számára eljött a katartikus függetlenség. A változó intenzitással előtörő nemzetállami ambíciók azonban mindhármuknál akadályokba ütköztek.
Különösen Lettországban és Észtországban, ahol a lakosság negyede orosz
(Litvánia inkább a lengyeljeire haragszik). És bár a szovjet időhöz képest gyökeresen megváltozott politikai berendezkedés a baltiaknak a korábbival összehasonlíthatatlanul jobb életet hozott, a keleti szomszéd közben csak a nevében változott, nagyhatalmi törekvéseiben semmit sem.
Ez pedig – pláne Vlagyimir Putyinnak a Krímmel és Kelet-Ukrajnával való izmozása óta – a térségben folyamatos fenyegetettségérzést vált ki. A három ország 2004-es NATO-csatlakozása óta a szövetség igyekszik ezt enyhíteni, egyben Oroszország számára is elrettentő erőt demonstrálni. Például Ämariban.
„Két Robinson R44-es helikopter, két L-39 Albatros gyakorlógép, egy múzeumba való An-2-es meg 400 ember.
A 28 NATO-tagállamból Észtországé a legkisebb légierő.
Mármint azok közül, akik egyáltalán fenntartanak, mert például Lettországnak és Litvániának ennyi sincs – sorolja a nyers adatokat egy nemzetközi újságírócsoportnak (köztük az Origo tudósítójának) az észt légierő parancsnoka, Jaak Tarien ezredes. – Bármilyen segítséget hálásan fogadunk, ráadásul az itteni munka kiváló alkalom az éles gyakorlatozásra.”
A nem túl elrettentő listát elnézve könnyen belátható, hogy a helyiek képességei legfeljebb a légi irányításra és a felderítésre terjedhetnek ki, ezért kulcskérdés, hogy a NATO hogyan biztosítja a Baltikum légtérvédelmét: a három ország csatlakozása óta erre szolgál a balti légi rendészet.
Jellemző, hogy bár több mint 12 éve működik, a nemzetközi figyelem csak az elmúlt néhány évben irányult rá – pontosan a Nyugat és Oroszország konfliktusa óta.
De nemcsak az érdeklődés nőtt meg, hanem a misszióban részt vevő vadászgépek száma is:
2014 tavasza – vagyis a Krím annektálása – előtt négy hónapos turnusokban egy-egy NATO-tagállam légiereje látta el a feladatot, azóta viszont – Ämariban, a litvániai Šiauliaiban (sőt 2014 áprilisa és 2015 augusztusa között még a lengyelországi Malborkban is) – legalább két ország felel érte.
Magyarország például 2015 szeptemberétől négy Gripennel vette ki a részét a vállalkozásból. Jelenleg a Šiauliaiban tartott portugál F-16-osokon és az Ämariban állomásozó brit Eurofightereken a sor. És nincsenek feladat nélkül.
10 felszállással 23 elfogott orosz harci gép, nem egész két hónap alatt. És ez csak a brit légierő (RAF) mérlege, amivel Gordon Melville repülő-alezredes büszkélkedik.
A skóciai Lossiemouthból átmenetileg Észtországba települt Eurofighter-kötelék irányítója címszavakban a légi rendészet protokollját is elmondja:
Vagyis az egyes kitelepült nemzeteknek nem a saját védelmi vezetésük, hanem – a kollektív védelem jegyében – maga a NATO rendeli ki a feladataikat. Ha minden olajozottan halad, akkor az észleléstől számított 10 percen belül a NATO-pilóták már orosz kollégáikat fotózhatják. Ezt tudja ma a szövetség készenléti szolgálata (QRA).
Más kérdés, hogy egy vadászgép például az észt légteret ennek a töredéke alatt átrepüli. Melville alezredesék dicsőséglistáján viszont jobbára jóval lassabb szállítógépek szerepelnek, amelyek
az orosz anyaország és a balti orosz exklávé, Kalinyingrád közötti úton „tévednek el”.
A brit parancsnok arra persze nem válaszolt, hogy akkor a hetente bekövetkező légtérsértések vajon merő véletlenek-e. Az orosz pilóták „szakmaiságát” (nem ellenséges magatartását) ugyanakkor elismerte. Még úgy is, hogy a nyilvánvaló provokáció mellett ezekkel az akcióikkal a polgári repülést is veszélyeztetik.
A balti légtérvédelemnek a jelenlegi a 41. váltása. A missziót eredetileg 2018-ig tervezték, a balti hármak ekkorra vállalták, hogy biztosítják a saját légtérvédelemhez szükséges képességeket. Ez még úgy is merész ígéret, hogy Észtország például azon kevés NATO-ország közé tartozik, amely teljesíti a szövetség legutóbbi, walesi csúcstalálkozóján elfogadott elvárást, és
a GDP legalább 2 százalékát védelmi kiadásokra fordítja.
Oroszország árnyékában ez persze jól felfogott érdeke, de a maga nemében dicséretes évi 450 millió eurós katonai büdzsé egyelőre csepp a tengerben.
Vagyis ha nem változnak a jelenlegi geopolitikai körülmények, tehát marad a feszült nyugati–orosz viszony, 2018 nem a vége, hanem csak egy újabb állomása lesz a missziónak, és nem csak az RAF Eurofighterei, hanem – a tervek szerint 2019-ben – a magyar Gripenek is készülhetnek az „eltévedt” Szuhojok, Iljusinek és Tupoljevek újbóli elfogására.