Már Francois Hollande, a bukott szocialista elnök is elismerte még elnöksége alatt kiadott könyvében, hogy
senki nem vonja kétségbe, hogy probléma van az iszlámmal.
Viszont eddig ezzel a problémával a baloldali sajtó egyáltalán nem foglalkozott. Pedig a bukott szocialista belügyminiszter Collomb utolsó, leköszönő mondataiban is azt mondta,
bizonyos negyedek kikerültek a Köztársaság fennhatósága alól, az iszlám elfoglalta ezeket.
Ezt már Martine Aubry, Lille szintén szocialista polgármestere is megerősítette, Lille-ben ugyanez a folyamat zajlik (korábban erről írtunk az Origón is).
A könyvet a világ egyik vezető konzervatív napilapjának, a Le Figarónak Vox c. mellékletében Gilles William Goldnadel francia-izraeli ügyvéd, neves esszéista és közíró szemlézi. Goldnadelről érdemes megjegyezni, hogy a neokonzervatív francia zsidó közösség egyik emblematikus alakja, a Francia-Izraeli Társaság elnöke, aki Nicolas Sarkozy egykori elnöktől vehette át 2007-ben a Francia Becsületrendet, majd 2008-ban személyesen az elnök kérésére elkísérte őt izraeli hivatalos útjára tanácsadóként is.
A könyv tényszerűen bemutatja, hogy hova sodródott Franciaország az iszlám államilag is támogatott térnyerésével, hogyan változott meg egy egész megye, amely nemcsak a muzulmánok, hanem az elkövetett bűncselekmények számát tekintve is első Franciaországban.
Itt már többségben vannak a muszlimok, és jól látszik az is, hogy milyen tisztességtelen módon működik együtt a baloldali politika az iszlámmal: a hatalomban maradás érdekében semmi sem szent.
A könyv történeteket, élethelyzeteket ír le, többek között arról, hogy
Seine-Saint-Denis mintegy 100 fős nyomozói csapata rendszeresen tartott baráti összejöveteleket a jelen lévő állomány részvételével. Ahogy az idők változtak, egyre nehezebben lehetett ilyen bulikat megszervezni, mert többen már nem szeretnének disznóhúst enni, mások nem szeretnék, hogy nők süssék a húst és megérintsék a kolbászt. Ez jelentős törést okozott az állományban, arról nem is beszélve, hogy mit mond egy köztársaságról, ha a rendőrök között vannak olyanok, akik nem tekintik egyenrangúnak a nőket.
Franciaországban tilos adatokat gyűjteni vagy közzétenni arról, hogy egy kisebbség összetétele, hogyan alakul, az újságírók mégis megteszik ezt, és azt állítják, hogy Seine-Saint-Denis lakosságának a fele muszlim (ez 2013-as adatokat figyelembe véve 750 ezer ember a másfél millióból).
Egyre többen akarnak az iszlám szabályai szerint élni, így akarják szabályozni a hétköznapokat, a közéletet.
A fiatal szülők vissza akarnak térni az iszlám mitikus eredetéhez, amelyről azt sem tudják igazából, hogy létezett-e, mindenesetre ez egy szigorúbb, zártabb iszlám a közösség többi részéhez képest.
Vannak szülők, akik gyerekeiknek megtiltják, hogy uszodába menjenek, inkább felmentést adó orvosi papírokat kreálnak. Mások a kendő használatára vonatkozó szabályokat akarják megkerülni, vagyis, hogy teljes arcot eltakarva mehessenek az utcára. Seine-Saint-Denisben és a távolabbi kerületekben, az ún. Citékben vannak olyan nők, akik sebészeti maszkokban járnak azért, hogy ha rendőri intézkedésbe futnak bele az arcot eltakaró fátyol miatt, azt mondhassák, hogy betegek, és azért kell maszkot viselniük.
A könyvben felelevenítik a párizsi közlekedési vállalat buszdepójának ügyét is, annak ellenére, hogy oda elvileg újságírók nem mehetnek be.
Ez a depó többek között arról vált hírhedté, hogy itt dolgozott egy korábbi terrorista is, aki részt vett a 2015. november 13-i merényletben is.
Az újságírók azzal szembesültek, hogy a muszlim vallás elképesztő mértékben van jelen ebben a depóban, egy közszolgáltatást ellátó állami vállalatnál. Vannak olyan sofőrök, akik nem fognak kezet nőkkel, sőt, vannak muszlim szakszervezetek. Vagyis vallási alapon működő szakszervezet jött létre. Idézik az esélyegyenlőségért felelős prefektust is, aki azt mondta, hogy
a lányok eleinte csak kendőt hordtak. Később ez a kendő fekete lett, majd megjelent a teljes testet elfedő hidzsáb. És ez a folyamat nagyon gyorsan lezajlott. A fehérek elmentek, a nem muszlim arabok, akik integrálódtak a köztársasági szabály rendszerébe, szintén továbbálltak. Maradtak azok, akik nem akarnak szalámit enni, és azok, akik nem engedik, hogy a nők sétáljanak az utcán.
A legfontosabb összefüggés pedig az iszlamizáció és a baloldali politika között van. A baloldali politikusok és az iszlamista közösségek a hatalom fenntartása érdekében ugyanis itt is összefonódnak. A helybeli, tehát Seine-Saint-Denis-i politikusok rendkívül „rugalmasak" tudnak lenni ezen az erősen iszlamizált terepen. Ez valójában azt jelenti, hogy
ezek a politikusok pontosan tisztában vannak vele, hogy mennyi muszlim van a körzetükben, és ezeket a szavazatokat meg kell szerezniük annak érdekében, hogy a helyhatósági választásokon újraválasszák őket.
Az újságírók biztosak abban, hogy ez 2020-ban is így történik majd. Ez azt jelenti, hogy a megválasztottaknak számolniuk kell a muszlimokkal, sőt, „udvarolni" kell nekik a szavazataikért. És ehhez például a mecsetek építéséhez szükséges területek megvásárlásával nyújtanak segítséget. Ez a folyamat pedig gyakorlatilag visszafordíthatatlan.
Goldnadel, aki jobboldali, konzervatív író, megerősíti, hogy Seine-Saint-Denis az iszlamizáció útjára lépett, és azon is halad tovább. Lakossága 50%-ban muszlim, és akkor nem beszéltünk az illegálisan a megyében tartózkodó muszlimokról, akik akár még 20%-kal is többen lehetnek, a Nemzetgyűlés május 18-i jelentése szerint 400.000-en. És igen, a politikusok a választásokon egy féktelen klientúra fogságában kénytelenek lesznek kompromisszumra, sőt képesek lesznek behódolni is. Közöttük vannak szép számban szélsőbalosok, ők alapból baloldali-iszlamisták. És igen, a fehérek tömegesen távoznak.
De amikor ugyanerről, amiről most a baloldali újságírók minden következmény nélkül beszéltek és könyvet írtak, korábban jobboldali közírók beszéltek, és ugyanezeket a megállapításokat tették, akkor a média hisztérikus kampányt indított ellenük, rasszizmust kiabált.