Orosz Adél, a legendás balerina

Orosz Adél balettművész az otthonában 2019 május 20-án

Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész balerina, balettpedagógus. Az operaház örökös tagja és mesterművésze. Róna Viktorral együtt végzett a Balettintézet első évfolyamán, aki állandó partnere lett, s akivel egy pár hónapos szentpétervári kurzus után elindultak a világhír felé. A balettirodalom olyan klasszikus főszerepeit táncolta el itthoni és külföldi színpadokon, mint A diótörő Mária hercegnője, a Csipkerózsika, a Giselle, a Rómeó és Júlia Júliája, A hattyúk tava Odettje és Odiliája, a Seherezádé, a Párizs lángjai Jeanne-ja, A fából faragott királyfi Királykisasszonya, a Spartacus Flaviája. Az Origónak adott interjújában mesél gyermekkoráról is, amikor olyan későbbi hírességekkel játszották végig a kőbányai délutánokat, mint például Deák Bill Gyula vagy Hofi Géza. Beszél Rudolf Nurejevvel való barátságukról is, felidézi Fidel Castro alakját, miközben azt is elmondja, hogy milyen módszerrel faragott belőle jól forgó táncost első mestere, Nádasi Ferenc. Orosz Adél márciusban töltötte be nyolcvanegyedik életévét, nemrég felkérték, hogy legyen tagja a Táncművészeti Egyetem művészeti igazgatója mellett működő Művészeti Tanácsnak. Az interjúban arról is szól, hogy milyen elvek mentén adna tanácsot a testületet érintő ügyekben.

Fellelhető életrajzok, önről szóló cikkek rendre azzal kezdődnek: 1947-ben Nádasi Ferenc növendéke lett az Operaház balettiskolájában. Akkor volt kilencéves, gyaníthatóan más is történt már az életében, és a szüleinek is volt része az iskolaválasztásban.

Kőbányai kislány voltam, édesapám a filmgyári asztalosműhelynek volt a vezetője, Várkonyi Zoltán kedvence, mert mindent el tudott készíteni. Amikor évekkel később megismerkedtem Várkonyival, amint megtudta, hogy én vagyok Kálmán bácsi lánya, mindjárt kijutott nekem is az apám iránti szeretetéből. Édesanyám óvónő volt, aki inkább háztartásbeli lett, mert elég dolga akadt mellettünk: Mária nővéremmel és Kálmán öcsémmel hárman voltunk gyerekek. Becsülettel élő munkáscsalád voltunk, anyám jól tudta kezelni a jövedelmet, ami annyi volt, amennyi éppen összejött apámnak. Édesapámat is imádtuk, aki egyetlen bölcs mondattal el tudott rendezni mindent. Tőlük kaptam a mintát, köztük éreztem meg, hogy családban élni jó.

Kőbányát szerette?

Csoda helyen laktunk. A Pongrác utca 17.-ben, egy eredetileg erdélyi menekülteknek épült telepen, ahová idővel mások is – ahogy mi – odaköltözhettek. A véletlen folytán ott gyerekeskedett több későbbi neves operaénekes, például Ütő Endre, Udvardy Tibor, Palánkay Klára. Meg a két későbbi iparművész, a Jajesnica fivérek, János és Róbert. Ahogy Moldova György is, a majdani író. Ugyancsak onnan ismertem Hofi Gézát, csak akkor még Hoffmannak hívták – nagyokat nevetve jártunk le a Gutmann-tóhoz, ahol ingyen lehetett fürödni. Telepi srácként focizott együtt a többiekkel Deák Bill Gyula is a műlábával. Anyukám nagyon szerette, mindig mondta neki: „Kisfiam, belőled nagy ember lesz!” Gyuszi mindig azt felelte: „Jaj Adél néni – anyám is Adél volt – csak magának lenne igaza!” Szomszéd volt Temesvári Ottó is, a későbbi olimpikon kosaras. Ha Kőbányán kosárlabdáztunk, mindig ő dobta a büntetőket. Minden sportot szerettem.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Táncművész is lakott a kőbányai telepen?

Egyetlen kislány járt balettozni, tőle tanulgattam azt, amit neki tanítottak. Egyszer felbukkant a kőbányai telepünkön egy Józsa Rózsa nevű néni – talán a kislány hívta, hogy növendékeket toborozzon –, akiről kiderült, hogy az Operaház balettkarának a tagja. Jól ismerte Nádasi Ferencet, az Operaház vezető balettmesterét, akinek volt egy saját stúdiója is. Józsa Rózsa nézte, ahogy próbálgatom a balettmozdulatokat, aztán megkérdezte: lenne-e kedvem táncot tanulni? Mondtam, hogy igen, de beszélje meg édesanyámmal, hogy megengedi-e. Mutattam: ott lakunk az E épületben.

Ahol édesanyja rábólintott a dologra.

Édesanyám, aki Szlovákiában nevelkedett, nagyon szegény családban született, nem tanulhatott, ezért azon volt, hogy a gyerekei többre vigyék. Ám akkor azt mondta: erről a dologról a férjét is meg kell kérdeznie. Apám megdöbbent, csóválta a fejét, hiszen akkoriban a táncosnőket könnyen összemosták egy másik mesterség művelőivel. Anyám közölte apámmal, hogy ez ügyben tévúton jár. Így aztán elmentünk édesanyámmal az Operaház balettiskolájának felvételijére. Az anyukák, a kislányok többségén is arany ékszerek csüngtek. Megkérdeztem anyámtól: mit keresünk mi itt? Azt felelte: nyugi, eljöttünk, most már végig kell csinálni. A különböző feladatok után kétfelé szortírozták a felvételizőket, én mindig abba a csoportba kerültem, amiben egyre kevesebben voltak. Gondoltam, biztos ez a kiesőké. Végül kilencünket vettek fel.

Testvérei ugyancsak artisztikus hivatást választottak?

A nővérem szerkesztő-újságíró lett, az öcsém asztalos, még apám mellett kezdte az ipart.

Hogy zajlott a képzés az operaházi iskolában?

Harmadiktól ötödik osztályig azokat a tárgyakat is ott tanultuk, amelyeket más gyerekek a rendes iskolákban. Nálunk a három osztályra egyetlen terem jutott, amelyben padokkal választották el különböző korú gyerekeket. A tanítónőnket Tuba néninek hívták. A balettoktatás pedig azzal kezdődött, hogy bementünk a felnőtt táncosok tréningjeire, és próbáltuk őket leutánozni – majd átmentünk Nádasi Ferenc órájára, ahol külön foglalkozott velünk a maga metódusa szerint. Sokan átjártak Nádasi fizetős magánkurzusára is, ahová én akkor kerülhettem be, amikor meglátta bennem a fantáziát, és ösztöndíjasnak nyilvánított. Ez volt a felállás a Balettintézet 1950-es megalakulásáig, ahová egyből átvettek minket. Mi voltunk az első évfolyam, akik a korábbi gyakorlatunknak köszönhetően négy év alatt sajátítottuk el azt az anyagot, amelyre az utánunk érkezőknek kilenc év jutott.

Politikai döntés volt az intézet létrehozása?

Nádasi Ferenc szakmai elkötelezettsége volt a meghatározó. Nagy tudású ember volt, ugyanakkor remek táncos, aki bejárta a világot. Mások mellett a legjobb olasz mesterektől tanult, ugyanakkor ismerte a legendás Nizsinszkíjt, ahogy az Orosz Balettet megalapító Gyagilevet is. Személyes ismerőse volt Tamara Karsavina, Gyagilev társulatának vezető magántáncosnője, Nizsinszkíj állandó színpadi partnere. És jóban volt az iskolaalapító Agrippina Vaganovával, lényegében az ő metodikájára épült fel a balettintézeti képzés. A Balettintézet létrehozásában Nádasi meggyőződése volt a meghatározó: a Magyar Állami Operaház balettkarának szüksége van olyan intézményesített képzési háttérre, amely biztosítani tudja az utánpótlást.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Kik voltak még az első, „történelmi” évfolyam növendékei?

Szumrák Vera, Boros Erzsébet, Ángyási Erzsébet, Menyhárt Jacqueline, Miklósy Margit, aki Margot Miklosyként ért el szép sikereket Angliában. Wellisch Annamária némileg kilógott a lányok közül, nagyon dekoratív volt, igazi díva, ő manökenkedett is. A fiúk között volt Róna Viktor, Koren Tamás, Pető László. Tóth János, aki Amerikába disszidált, és komoly karriert futott be. Szépvölgyi Imre, aki Miklósy Margittal együtt távozott, az ő pályája is jól alakult. Velünk járt Havas Ferenc is, de ő már 1952-ben tagja lett az Operaháznak. Mi 1954-ben végeztünk, vizsgaelőadásunk akkoriban olyan esemény volt, hogy az Operaház környéki újságárus rikkancsok is annak hírét kiabálva kínálgatták a lapjaikat.

Milyen volt az akkori operaházi közeg?

Tóth Aladár, a Kossuth-díjas zenetörténész direktor – egyben Fischer Annie férje – szerződtetett, akit még Keresztury Dezső nevezett ki az intézmény élére 1947-ben. Nála volt három évig vezető karmester, 1950-ig Otto Klemperer. A mi pályakezdésünk idején is olyan nevek fémjelezték a társulatot, mint a főrendező Nádasdy Kálmán, aki később igazgató lett, és életre szóló szakmai tanácsok sorát kaptam tőle. Oláh Gusztáv volt a vezető díszlet- és jelmeztervező, egyben operarendező. Akkor már mindketten kétszeres Kossuth-díjasok – a jelmeztervező Márk Tivadar pedig egyszeres. Elit gárda volt, amelyben mégis természetes volt, hogy Oláh Gusztáv névről ismert minden kezdő táncost, de még a liftest is. Igazgatótól a műszakig mindenki szerette a színházat. Mi, táncosok különösen jó viszonyban voltunk az énekesekkel. Figyelték, hogy fejlődünk, ha kellett, tanácsot adtak a színpadi munkához. Amikor például Eck Imre csinált egy balettbetétet az Orfeusz című operába, amelyben én táncoltam Euridikét, akkor a próbaidőszak egy napján feljött az öltözőmbe az Euridikét éneklő Osváth Júlia, aki harminc évvel volt nálam idősebb, s már minden szakmai elismerést megkapott, majd leült mellém, és azt mondta: „Nézd meg kislányom, hogy miként vagyok kifestve, kérlek, ne engedd, hogy téged másként fessenek ki.” Aztán a biztonság kedvéért egészen addig velem maradt, amíg a sminkesek el nem végezték a feladatukat. Osváth Júlia nem csupán a saját hitelessége miatt tartotta fontosnak a dolgot, hanem az enyémre is ügyelt.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!