Orosz Adél, a legendás balerina

Orosz Adél balettművész az otthonában 2019 május 20-án

Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész balerina, balettpedagógus. Az operaház örökös tagja és mesterművésze. Róna Viktorral együtt végzett a Balettintézet első évfolyamán, aki állandó partnere lett, s akivel egy pár hónapos szentpétervári kurzus után elindultak a világhír felé. A balettirodalom olyan klasszikus főszerepeit táncolta el itthoni és külföldi színpadokon, mint A diótörő Mária hercegnője, a Csipkerózsika, a Giselle, a Rómeó és Júlia Júliája, A hattyúk tava Odettje és Odiliája, a Seherezádé, a Párizs lángjai Jeanne-ja, A fából faragott királyfi Királykisasszonya, a Spartacus Flaviája. Az Origónak adott interjújában mesél gyermekkoráról is, amikor olyan későbbi hírességekkel játszották végig a kőbányai délutánokat, mint például Deák Bill Gyula vagy Hofi Géza. Beszél Rudolf Nurejevvel való barátságukról is, felidézi Fidel Castro alakját, miközben azt is elmondja, hogy milyen módszerrel faragott belőle jól forgó táncost első mestere, Nádasi Ferenc. Orosz Adél márciusban töltötte be nyolcvanegyedik életévét, nemrég felkérték, hogy legyen tagja a Táncművészeti Egyetem művészeti igazgatója mellett működő Művészeti Tanácsnak. Az interjúban arról is szól, hogy milyen elvek mentén adna tanácsot a testületet érintő ügyekben.

Nurejev disszidálása után mikor találkoztak újra?

Előbb Margot Foteyn hívta fel Viktort, majd a külföldi fellépéseket organizáló magyar koncertiroda is megerősítette: Nurejev megsérült, és azt ajánlotta, hogy Róna Viktor lépjen fel helyette egy londoni előadásban Margot Fonteyn partnereként. Viktor kérdezte: mit szólnék a dologhoz? Mondtam: „Ezzel nő az ázsiód, számomra is értékesebb partner leszel.” Így először ők találkoztak, de nem sokkal később, még az 1962-es évben duettként kaptunk meghívást a BBC egyik adásába, ahol aztán rendszeres vendégek lettünk. Így én is újra találkoztam Nurejevvel.

Róna Viktorral való barátsága köztudottan mélyebb volt. Tánctörténeti tény az is, hogy ez a barátsága a nyolcvanas években ért véget. Cikkekből annyi tudható: Róna Viktor 1980-ban kapta meg – első nem francia állampolgárként – a Párizsi Nagyopera balettmesteri posztját. Rudolf Nurejevet 1983-ban nevezték ki a balettmester felett is diszponáló balettigazgatónak. A két barát hamarosan konfliktusba került. Nurejev egy alkalommal a teljes társulat előtt beszélt megalázó tónusban a balettmesterével. Róna Viktor nem is hosszabbította meg mandátumát, soha többé nem találkoztak egymással. Nurejev egy évtizeddel később, 1993 januárjában meghalt, Róna Viktor szinte napra pontosan egy évvel élte túl. Ön menyit tud az egykori konfliktus hátteréről?

Nem kérdeztem róla, a magánügyeit illetően tapintatos voltam. Ahogy bizonyos kérdésekben ő is tapintatos volt velem. Szeretett, nagyon tisztelte a férjemet is, külföldön cerberusként vigyázott rám, nehogy bárki megpróbáljon kikezdeni velem. Ő volt a lányom keresztapja, fontosnak tartotta a mi családi összetartozásunkat. Megvalósítottuk, amit ő nem tudott megvalósítani. De nem keseredett meg még a betegsége idején sem. A maga életét illetően annyit mondott nekem nem sokkal a halála előtt: „Hidd el, nem bántam meg semmit.”

Orosz Adél balettművész az otthonában 2019. május 20-án Fotó: Szabó Gábor - Origo

1965 nem csak a BBC meghívása miatt különleges év az ön számára. Akkor ment férjhez Kovács Bélához, a ma már Kossuth-díjas, világszerte ismert klarinétművészhez, egyben számtalan zenedarab komponistájához. Az Operában ismerkedtek meg?

Egy vonaton. Még 1957-ben, úton a Moszkvai VIT-re. Fotózgatott a vonaton is, állomásokon, egyszer csak bekopogott a fülkémbe: leesett egy gombja, nem varrnám-e fel? Mondtam, hogy szívesen, fel is varrtam, aztán kezdődött az udvarlás. Találkozgattunk az Opera klubban, hat év után házasság lett a vége. Amikor A fából faragott királyfi ment, Ferencsik János, aki imádta a férjemet, mindig kérdezte előadás előtt: „Ma a Kovácsné táncolja a királylányt?” Neki onnantól én csak a Kovácsné lettem. Nagyon szép házasság a miénk, szerelemmel indult, még csak be sem árnyékolhatta semmiféle szakmai irigység, hiszen a férjem ugyanazt érte el a maga terültén, mint amit én a magamén. Illetve én, aki már visszahúzódtam a saját magamutogató hivatásomtól, örömmel figyelem, ahogy az ő pályafutása még most is teljesedik. Nagyon tisztelik szerte a világon, remek dolgokat komponál, kamaradarabokat, iskolákat ír, nincs olyan verseny, ahol ne játszanák a darabjait. Egyszerűen dől belőle a zene. Boldogan vagyunk ma is együtt.

Önt a koreográfia sosem izgatta?

Soha. Engem csak a tánc érdekelt, az volt a fontos, hogy menjen fel a függöny, és táncolhassak.

Ha jól tudom, első gyermeke születése után is rekordgyorsasággal tért vissza a színpadra.

Adél lányom 1965-ben született, érkezése után három hónappal már A fából faragott királyfi-ban táncoltam Moszkvában. Hamala Irén, aki Harangozó Gyulának volt a felesége, az én pályámat pedig balettmesterként kísérte végig, megkeresett a szülés után, és azt mondta: „Adél, nincs mese, neked kellene táncolnod A fából faragott királyfi-ban." Mondtam, hogy van még rajtam egy kis plusz. Megnyugtatott: majd fodrokkal eltakarjuk. Béla fiam 1972-ben érkezett. Seregi László éppen a Sylviá-t készült színre vinni, az egyik szereposztásban Diana, a másikban Sylvia lettem volna. Amikor mondtam neki, hogy várandós vagyok, döbbenten kérdezte: „Megőrültél, minek neked két gyerek?” Visszakérdeztem: „Neked mennyi van?” Neki is kettő volt, nem volt miről vitázni. Megígértem, hogy amint lehet, beállok bármelyik szerepbe. Úgy is lett, bár akkor már nem siettem annyira a visszatéréssel.

Tréningek, előadások, turnék. Hogy jutott ideje az anyaszerepre?

A gyerekeim azt mondják, hogy nagyon jó anya voltam, vagyok. El sem tudtam volna képzelni az éltemet gyerekek nélkül. Az akkori balettigazgató, Lőrinc György azért egyezett bele a dologba, mert úgy gondolta: ha én leszek az első, akkor biztosan kidolgozok majd egy olyan normát a helyzetre, amely a többieknek is mintaként szolgálhat majd. Ugyanis Adél volt az együttes első gyereke. Születésekor épp egy Eck Imre-darab ment, aközben súgták szájról szájra a táncosok: „Megszületett a kis Adél!”

A férje nem féltette a táncosnők közt akkoriban újszerű vállalás kapcsán?

Amikor megtudta, hogy várandós vagyok, azt monda: ha gyereket szeretnék, ő nagyon boldog lesz, de a döntés joga az enyém. Megint megerősített abban, amit addig is tudtam: jól választottam társat az élethez. Mindenben segített. Volt úgy, hogy visszamondott egy Herbert von Karajantól kapott meghívást, mert ütközött volna egy nagyon fontos külföldi fellépésemmel. Inkább itthon maradt a gyerekekkel.

Ők felnőve milyen hivatást választottak?

A lányom a híradó archívumában dolgozik. A fiam számítógépes szakember, de dobosként is működik.

Unoka?

Lányomtól van a huszonnégy éves unokám, leány, aki színjelesen diplomázott a Corvinus Egyetemen. Most nyelveket tanul, sokat utazik a világban, keresi önmagát – ami rendben van az ő korában és a mai világban. Biztos, hogy meg is találja majd.

Saját szülei mit szóltak a sikereihez?

Örültek neki, de a helyén kezelték. Amikor elhívtam apámat a Spartacus premierjére, azt mondta: nem ér rá, mert Várkonyi forgat, nem akarja magára hagyni. Utóbb azért eljött. Az öcsém egy alkalommal azt tette szóvá: különösnek találja, hogy úgy indul egy darab, hogy Róna Viktor a hátsóját mutatja a közönség felé. Ezek a reflexiók is segítettek a földön maradni. Édesanyám azért ott volt a bemutatóimon, de sosem lett belőle fontoskodó „balettanyuka”.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Interjúkban többször említette: a táncot akkor kell abbahagyni, amikor az előadás után már úgy érzi az ember, nem lenne képes még egyszer eltáncolni a műsort. Ön 1981-ben, A világ teremtése című balett egyik előadása után jelentette be Seregi László akkori balettigazgatónak, hogy nem lép többet színpadra. Azon az egy estén született meg a döntés?

Anyukám mondta még a pályám elején: kislányom, ez egy nehéz szakma, amit időben kell abbahagyni, amikor még nem kívánnak le a színpadról. Mindig is ott volt ez a mondat a fejemben, ahogy az is megfogalmazódott bennem, amit az interjúkban szoktam említeni. Aztán egy nap álltam a gyakorlaton szemben a tükörrel, kitár karokkal, mellettem Pongor Ildikó. Észre kellett vennem, hogy a bőröm ereszkedése az alkaromon egy leheletnyit erősebb, mint az övé. Ez volt az első felismerés: hopp, valami elkezdődött. Aztán jött A világ teremtése című balett, amelynek a végén többször is azt éreztem, hogy már nem esne jól másodjára eltáncolni. Majd volt egy alkalom, amikor taxival mentem be az Operába. Amikor mondtam a sofőrnek – aki felismert, volt egy olyan korszak, amikor még a táncosokat is felismerték –, hogy a művészbejáróhoz megyek, ő elkerekedő szemmel kérdezte: „Még táncol a művésznő?” Sok kisebb-nagyobb jelet is kaptam, ami segített meghozni a döntést: befejezem.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!