Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Robbantásos támadás ért múlt csütörtökön az autópályán egy félkatonai gépkocsioszlopot Kasmír India uralta részén. A merényletben 44-en meghaltak és kéttucatnyian megsebesültek. A robbanás a vitatott hovatartozású terület legnagyobb városa, Szrinagar peremén történt, amelyben egy busz és további öt jármű rongálódott meg. A támadás elkövetőjeként a Dzsais-e-Mohamed (Mohamed serege) nevű katonai csoport jelentkezett. Kasmír kormányzója szerint Pakisztán áll a háttérben, de természetesen a szomszédos állam tagadta a vádakat.
A bombát egy olyan 20 éves fiatal kasmíri muszlim robbantotta, aki szülei szerint az után csatlakozott a szélsőségesekhez, hogy indiai katonák három éve megverték.
A Dzsais-e-Mohamed nevű csoportot az ENSZ-en kívül számos ország is terrorszervezetként tartja nyilván. Vezetőjét, Maulana Maszud Azhart az indiai hatóságok 1990-ben egyszer lekapcsolták, de később el kellett engedniük egy túszcsere részeként, miután 1999-ben egy Újdelhibe tartó repülőgépet eltérítettek az afganisztáni Kabulba. India Pakisztánt tette felelőssé az akcióért, és többször is próbálták már elérni, hogy Azhart „globális terroristaként” jelölje meg az ENSZ, ám Pakisztán közeli szövetségese, Kína ezt rendre blokkolja.
A múlt csütörtöki támadást követően hétfőn három fegyveres és négy indiai katona halt meg egy rajtaütés során a Szrinagarhoz közeli Pulvamában, de egy ötödik katona és egy civil is megsérült. Az akciót természetesen az előző heti terrortámadás miatt indították. Az összetűzés azzal kezdődött, hogy az indiai kormányerők bekerítették a dél-kasmíri települést, ahol értesüléseik szerint fegyveresek rejtőztek el. A lövöldözés pedig akkor robbant ki, amikor a katonák elkezdték a lakóházak átkutatását.
Kedden aztán ismét tovább nőtt a feszültség a két állam között, miután India kasmíri katonai erőinek parancsnoka nemes egyszerűséggel
azt „kérte” azoktól a kasmíri anyáktól, akiknek fiai csatlakoztak a terroristákhoz, hogy hívják haza gyereküket, különben mindenkit megölnek, aki köztük marad.
K.J.S. Dhillon főparancsnok a pakisztáni hírszerzést vádolta meg a támadások megszervezésével, ami nem mellesleg a legtöbb halálos áldozatot szedte az elmúlt három évtizedben.
Imran Khan pakisztáni miniszterelnök ezután emelte a tétet: azt mondta szintén kedden a pulvamai rajtaütés után, hogy egy esetleges indiai katonai akcióra, ami sértené országa szuverenitását, megtorlással válaszolnak majd. Ugyanígy arra szólította fel keleti szomszédját, hogy álljon elő tényleges bizonyítékokkal, miszerint Pakisztánnak köze volt a merénylethez. A tavaly megválasztott Khan úgy vélte, csak a két ország közötti párbeszéd oldhatja meg a konfliktust. Mint mondta,
Indiának előbb elemeznie kellene a terrortámadást kiváltó okokat Kasmírban, és akkor majd rájön, hogy a helyzetre nincsen katonai megoldás.
Az egész szituációt tovább bonyolítja magának a terrorszervezetnek a státusza. Mivel a Mohamed serege pakisztáni gyökerű, ezért az indiai közvéleménynek és politikusoknak természetesen nem is feltétlenül kellenek konkrét bizonyítékok a pakisztáni állam részvételére, ráadásul a szélsőségesek nem ezzel az akcióval „debütáltak” Indiában.
Tehát lehet, hogy a hindu többségű állam még nem állt elő perdöntő bizonyítékokkal, de a sablon nyilatkozatokon kívül Pakisztán sem szakad bele, hogy ártatlanságát kimutassa.
A terrorcsoport vezetője, a már említett Maulana Maszud Azhar ugyanis szabadon jár-kel a muszlim országban. Hogy még egyet csavarjunk a szituáción, tudni kell, hogy a Mohamed serege története során nemcsak Indiában, hanem Pakisztánban is támadott, ráadásul nem is kicsiben: 2003-ban két, célpontját tekintve sikertelen, de mégis halálos bombatámadást is végrehajtottak az akkori államfő és a hadsereg főparancsnoka, Pervez Musharraf ellen.
Magyarán a Mohamed seregét nem minden esetben lehetett azzal vádolni, hogy a pakisztáni hadsereg meghosszabbított kezeként funkcionált volna, szemben más milíciákkal.
És mint már említettük, nem a múlt héten debütáltak Indiában, korábban már többször is komoly terrorakciókat hajtott végre. 2001-ben például egy öngyilkos osztaguk betört az indiai parlamentbe, megöltek 9 biztonsági őrt, aminek az lett a vége, hogy India mozgósítani kezdte a hadsereget a pakisztáni határhoz. Pár hónapig egy hajszálon függött, hogy ne torkoljon az incidens egy pusztító háborúba a két atomhatalom között.
2016-ban pedig Panakhot és Uri településeken támadtak meg indiai katonai létesítményeket, erre válaszul a hadsereg pakisztáni katonai célpontokat és a terroristák vélt táborait kezdte el tüzelni a de facto határon, amit úgy hívnak, hogy Line of Control. Ekkor már a mai is hivatalban lévő miniszterelnök, Narendra Modi és jobboldali-nacionalista pártja volt hatalmon, és noha a 2016-os válaszcsapásokat időben és célpontokban korlátozták, a hadsereget felkészítették arra az eshetőségre, hogy mi a teendő, ha további terrortámadások történnének. Ez azért probléma, mert ha szélsőséges esetben tényleg háború alakulna ki,
akkor példa nélküli módon, közvetlenül két olyan állam indulna hadba egymás ellen, akik rendelkeznek nukleáris arzenállal. Pakisztán ráadásul már többször is kijelentette, hogy egy pillanatig sem haboznának ledobni az atomot a szomszédos Indiára.
Egyértelműnek tűnhetne, hogy innentől kezdve hogyan lehetne a leggyorsabban rendezni a kérdést. Mivel a Mohamed serege magára vállalta a 44 halálos áldozatot szedő robbantást, Pakisztán már csírájában elfojthatta volna a konfliktust azzal, hogy kiadja szabadon mászkáló Azhart Indiának. Ám ezt nem tették meg eddig, és nem is valószínű, hogy meg fogják. Helyette inkább bizonyítékot várnak az érintettségükre, miközben terroristavezért bújtatják.
Jelen pillanatban inkább ott tartunk, hogy bármilyen hihetetlen, de egyik félnek sem feltétlen érdeke, hogy csillapodjanak a kedélyek.
Pakisztánnak azért nem, mert nekik alapvetően jó, hogy Kasmírban aktív marad az „ellenállás”, ha pedig kiadnák a terroristavezért, azzal azt az üzenetet is küldhetnék az ottani muszlimoknak, hogy kvázi nem érdekli már őket annyira a terület, legitimációt veszíthetnének. Nem mellesleg pedig hallgatólagosan, de beismernék, hogy többet tudtak a terrortámadásról, mint amit eddig lenyilatkoztak, ugyanis nehezen elképzelhető, hogy egy pakisztáni terrorsejt a helyi hírszerzés tudta nélkül akciózhatna egy másik országban.
Indiában pedig májusi választásokat tartanak, a jelenlegi jobboldali-nacionalista Modi-kormányon pedig nyomás van, hogy a lehető legkeményebb „bosszút” hajtsa végre az iszlamistákon.
Márpedig ez kiváló alkalom pár hónappal a választások előtt, hogy egy zászló alatt egyesítse a táborát, esetleg újabb szimpatizánsokat szerezzen.
Mindkét ország hazahívta a topdiplomatáit, ezen kívül India megvonta Pakisztántól a kereskedelmileg kiemelt státuszát, illetve a pulvamai rajtaütéshez hasonlóan vélhetően tovább fokozza majd a terrorellenes tevékenységét a régióban. Amire egyébként eddig sem lehetett azt mondani, hogy csak a látszatintézkedésekről szólna, ugyanis az elmúlt egy évben 300 fegyverest öltek meg az indiai hatóságok Kasmírban, többségük a saját fennhatóságú területeikről származott. Ez viszont azt idézi elő, hogy jelenlétük „ismertetéséért” a terroristák a lehető legvéresebb csapással válaszolnak – ennek lett az eredménye a múlt heti robbantás.
Még nem volt szó egy harmadik szereplőről, aki még könnyen bekavarhat. Nevezetesen Kínáról, aki közeli szövetségese Pakisztánnak, Indiával pedig már hagyományosan a legnagyobb riválisai egymásnak az egész Távol-Keleten. Viszont a gyakori határvillongásokkal tűzdelt viszony tavaly mintha enyhülésnek indult volna, Modi miniszterelnök és Hszi Csin-ping kínai elnök ugyanis négyszer találkozott egymással. Legutóbb 2018 decemberében a Buenos Aires-i G20 csúcson, és a beszámolók alapján mindketten nagyon boldogok voltak a tárgyalások után.
Könnyen elképzelhető tehát, hogy a javuló viszony miatt Kína lapot oszt magának és nyomás alá helyezi Pakisztánt, hogy ne bújtassa tovább a terroristavezér Azhart.
India és Pakisztán egyaránt magának követeli a jelenleg megosztott Kasmír egész területét a két ország 1947-es, a britektől kikiáltott függetlenségétől kezdve. Kasmír egyébként tipikusan az a terület, ami „mindenkinek útba esik”. 1947-ben ráadásul a mai állapotokhoz képest nemcsak Pakisztánnal, Indiával és Kínával volt határos, de még a Szovjetunió érdekszférájába is bőven beletartozott a mai Tádzsikisztánon keresztül.
Mindenesetre 1947-ben a területet a hindu Hari Szingh maharadzsa irányította, aki dönthetett, hogy melyik országhoz szeretne csatlakozni, a teljes függetlenség is felmerült benne, de ez azért nem volt komolyan vehető opció. Az uralkodó végül India mellett tette le a voksát, annak ellenére, hogy gazdaságilag inkább Pakisztánhoz kötődött jobban. Ezt követően egy kétéves háború vette kezdetét, miután szeptemberben Pakisztán felől fegyveresek törtek be, majd blokád alá is vonták a területet állami segítséggel. A maharadzsa október 26-án emiatt aláírta a csatlakozást Indiához, ekkor pedig a hindu többségű állam is beszállt a játszmába, és decemberre már a ma is ismert „frontvonalig” szorították vissza a fegyvereseket.
1965-ben jött a következő indo-pakisztáni háború, miután utóbbiak az úgynevezett Gibraltár-hadműveletben csapatokat kezdtek el beszivárogtatni Dzsammuba és Kasmírba, hogy lázadás útján szabaduljanak meg az indiai uralomtól. Akik erre egy teljes haderős támadással válaszoltak Nyugat-Pakisztánban (ekkoriban volt egy Kelet-Pakisztán is, amit ma Bangladesként ismerünk),
a 17 napos csatározás pedig több ezer áldozatot, és nem mellesleg a második világháború óta látott legnagyobb tankcsatát hozta el.
Az egésznek az vetett véget, amikor az ENSZ tűzszünetre kötelezte a két országot, ezt követően pedig a Szovjetunió és az Egyesült Államok is diplomáciai úton lépett közbe.
1999 május-júliusában eljött a máig utolsó háború a két állam között, ez volt az úgynevezett kargili háború. Ekkor ugyanis ismét muzulmán fegyveresek szivárogtak be indiai felségterületekre és katonai célpontokat támadtak meg, utóbbiaknak végül sikerült visszaverniük az agressziót. A muszlim ország kormánya eleinte hárította a felelősséget, és a lázadókra fogott mindent, később azonban elismerték, hogy saját katonáik is részt vettek a behatolásban.
Ezt követően az ezredforduló és 2005 között a szeparatisták olyan sok pokolgépes támadást hajtottak végre, hogy India kénytelen volt bombabiztos páncélozott járműveket venni Kasmírban szolgáló katonái számára. A régió területén a legutóbbi jelentősebb támadást 2016-ban hajtották végre, amikor a fegyveresek egy indiai katonai bázist ostromoltak meg, az incidensben 20 katona halt meg. Kasmírban a muszlim többségű lakosság egyébként egyetért a lázadók követelésével, miszerint egyesíteni kellene a területet vagy pakisztáni uralom alatt, vagy akár egy független állam megteremtésével. A konfliktust több mint hetven éve nem sikerült megnyugtatóan rendezni.
Alapvetően az Európai Uniónak ebbe az ügybe nem sok beleszólása van, maximum tárgyalásra hívják a feleket, de a döntőbíró vagy a békítő szerepe ezúttal sem rá esik majd.
Ami miatt viszont mégsem ülhetnek tétlenül az európai vezetők, az az, hogy egy esetleges fegyveres konfliktus esetén tovább erősödne a Pakisztánból irányuló migráció.
Az ázsiai ország ugyanis nemcsak a bevándorlási válság kezdete óta, de úgy általában is benne van a top 10, sőt inkább top 5 országban, aminek lakosai Európába migrálódnának. A hivatalos adatok szerint 2008 és 2017 között összesen 240 ezer pakisztáni adott be menedékkérelmet valamelyik uniós tagállamban.
Ha pedig csak a bevándorlási válság éveit nézzük, akkor 2014 és 2017 között 153 ezer pakisztáni migránst jött az unióba, és ebbe még nincs benne a tavalyi év.
Ők viszont nem elsősorban a kiváló integrációs képességeik miatt kerülnek be a hírekbe. Nagy-Britanniában például több pakisztáni bandát is elfogtak már, akik
sokszor a városvezetések tudtával erőszakoltak meg rendszeresen, olykor csoportosan kiskorú angol lányokat.
Január végén pedig megírtuk, hogy egy ausztrál nőnek nagy nehezen sikerült megszöknie Pakisztánból. Mielőtt kiutazott volna, megismerkedett egy helyi férfival interneten keresztül, ám amikor megérkezett az ázsiai országba, a kezdeti kedvesség után kiderült, hogy a muszlim férfi minden szava hazugság volt, ezután rabosította, éheztette és gyakran megerőszakolta az ausztrál nőt.
