Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Eugénie Bastié a járványügyi helyzettel kapcsolatban, a kijárás korlátozásával összefüggésben kérdezte a nagy filozófust, érintve egyebek mellett az elesetteknek nyújtandó segítségnyújtás emberi kötelességét, a modernitás helyét és szerepét a megváltozott körülmények között, vagy a temetések felfüggesztésének filozófiai problematikáját is.
A beszélgetés elején Finkielkraut Michel Serres-re utal, és a híres francia filozófust felidézve helyezi történelem-filozófiai kontextusba a koronavírus miatt kialakult teljesen új társadalmi-szociális és egzisztenciális helyzetet. Azt mondja, hogy „egészen tegnapig, közülünk a legtöbben hírvivők, vagy Michel Serres szavaival élve, „angyalok" voltak". Az emberek megszabadultak a „valahová tartozás", vagy ahogy Heidegger mondta, a „jelenvalólét", vagy „itt-lét" súlyától, „nem maradtak többé egy és ugyanazon a helyen. Az egymás közötti távolság felszámolásának izgalma, a mozgás, a mobilitás, a mindenütt „ott-levés" felváltotta az ősi, röghöz kötött élet-és viselkedésformákat. Volt ugyan néhány „maradi", aki megmaradt a „történelem előtti korszak sötétségében", de, ahogy Finkielkraut látja, az ő napjaik meg voltak számolva. Az „otthontalanság" lett az emberiség egyetemes törvénye. Majd egyszer csak egy vírus kúszott be az angyalok közé, és minden összezavarodott. A jelenvalólét egy katasztrófafilmre kezdett emlékeztetni. A folyamatos mozgáskényszertől („bougisme"), mind társadalmi, mind egyénre szabott értelemben, egészen a kijárási tilalomig, akarva-akaratlanul alárendelődtünk annak a követelménynek, ami minden „ezeréves reakciós" lelkében ott élt: egy helyben tartózkodni, „helyhez, otthonhoz-kötöttségben élni". Még a szolidaritás fogalma is átalakult, mert most már nem a közeli érzelemkitörések, hanem a visszahúzódás, a távolságtartás válik mások örömére, a baráti gesztus ma a távolságtartás. „Bárcsak minden ember a világon megmosná a kezét!" Ez az együttélés új szlogenje. Közben civilizált viselkedési formává válik a közterek kiüresítése, és a legjobb, amit mostanában tehetsz az az, ha elmenekülsz a másiktól. Most van értelme felhagyni a „globish"-sal, azaz a „reptéri", globalizált, leegyszerűsített angol nyelvvel is. (Finkielkraut arra utal, hogy a kijárási tilalom időszakában nem lehet új kapcsolatokra szert tenni, és ezért a nagyjából mindenki által használt és mindenkivel használható maximum 1000-1500 szavas alapangolnak sincs sok értelme most).
Finkielkraut külön foglalkozik azzal a közkeletű véleménnyel is, hogy „a koronavírussal szemben a politikusok jelenleg háborút folytatnak". (Macron március 16-i franciákhoz intézett televíziós nyilatkozatában 6-szor emelte ki, hogy a franciák „háborúban állnak" - miután a francia állam hosszú hetekig tehetetlenül figyelte a járványt, és politikai megfontolásból mind a feminista-szélsőbaloldali tüntetéseket, mind a választásokat engedélyezte.) A nagy francia filozófus Camus-t hívja segítségül véleményének alátámasztásához. „A járványnak már Camus is háborús arcot festett. Sartre gonoszkodó szavaival élve a gyűlölt nácikat ábrázolta járványként, ma pedig a háborút az jelenti, ahogy a járvány végigsöpör a világon. (Finkielkraut itt Camus: A pestis című könyvére utal, amelynek eladása a koronavírus-járvány óta megsokszorozódott nemcsak Franciaországban, hanem Olaszországban is.)
„Nyilvánvalóan ennek az analógiának vannak korlátai" – mondja a filozófus, majd arra figyelmeztet bennünket, hogy „vannak valódi, emberi arcot öltő ellenségeink is (nemcsak a vírus), akik ha nem is a halálunkat, de a behódolásunkat, lesüllyedésünket akarják elérni a boszporuszi szultán akarata szerint" (Finkielkraut itt a radikális iszlám Nyugat-Európában történő egyre erőteljesebb térnyerésére utal). „És egyébként is" - folytatja gondolatmentét -, „ha szembe is kell szállnunk a vírussal, azt nem igazából katonaként kell megtennünk. Egy individuális, darabjaira szétesett társadalomban élünk, ahol a fegyelemnek spontán is olyan megítélése van, mint a hatalom egyik eszközének, a franciafóbia pedig fénysebességgel terjed. Hogyan lehet ilyen feltételek között összefogni? Hogyan lehet megtalálni a nemzeti egység értelmét?" (A franciafóbia, franciagyűlölet kapcsán a Franciaországban kialakult, párhuzamos társadalomra utal. Az első és másodgenerációs bevándorlók között rengetegen gyűlölik a befogadó országot, új hazájukat. A franciaországi muszlimok tekintélyes része saját magát franciagyűlölőnek tartja.)
Finkielkraut kiemeli, hogy a háborús retorika mindenben jelen van, de nem biztos, hogy ez elegendő lesz. A „maradjunk otthon" felszólításra a jobban eleresztett nagyvárosi ún. bohém-burzsoák, a „bobók" úgy reagáltak a járványra, hogy elvitték a vírust olyan helyekre is, ahol egyébként nem volt jelen. (Finkielkraut Riminit, a milánói gazdagok kedvenc üdülőhelyét hozza föl példának, hogyan vált a koronavírus-járvány egyik epicentrumává azáltal, hogy sok milánói a kijárási tilalomra úgy reagált, hogy az Adria-menti Rimini környéki nyaralójukba utaztak.) (A francia politikai szlengben bobónak nevezik a felső középosztálybeli, anyagi javakkal jól eleresztett, balliberális érzelmű, a globalizmust éltető 40-60 -as generációt.)
Finkielkraut külön kitér arra, hogy a francia rendőrségnek mekkora erőfeszítésébe telik, hogy a migránsok lakta külvárosi no-go zónákban érvényt szerezzenek a kijárási tilalom szabályainak. Erről a jelenségről az Origo is írt. „Miközben az úgynevezett „népi" negyedekben, ahonnan az őslakosok már rég elmenekültek, és ma zömében migránsok lakta városrészeket jelentenek, tovább folytatódnak az illegális tevékenységek (kábítószer-árusítás, prostitúció, bűnözés stb.), a rendőri ellenőrzések támadásba torkollnak, a fiatalok nem vesznek tudomást a járványról, vagy legfeljebb „a fehérek összeesküvésének" tartják azt. A polgármesterek tehetetlenek, félnek az éjszakai csoportosulásoktól, de nem mernek szigorú kijárási tilalmat elrendelni, mert nem tudnák betartatni. „Jó tehát, hogy a nemzeti egységről beszélünk, na de még mindig egy nemzetet alkotunk?"- teszi fel Finkielkraut a nagyon is logikus kérdést.
Finkielkraut ezt követően az egyetemes, világméretű nihilizmusról elmélkedik és kritizálja a mindent eluraló konzumidiotizmust, amelynek mottója a „termeljünk, hogy fogyaszthassunk, fogyasszunk, hogy termelhessünk". És ez a nihilizmus nem veszi tudomásul, hogy rendszere valójában egy olyan humanista társadalmi modellből származik, amely Leo Strauss szavaival élve „aktív és adakozó" volt valamikor. (Leo Strauss amerikai filozófus, a klasszikus politikai filozófia, a modern neokonzervatív politikai ideológia egyik atyja, aki többek között - évtizedekkel később - a Bush-adminisztrációra gyakorolt jelentős hatást.) Ekkor a tudomány a hatalom szolgálatában állt, a hatalom egyik célja pedig az emberek sorsának javítása volt. Finkielkraut Descartes-ot, a XVII. század egyik legnagyobb filozófusát idézi, aki (leegyszerűsítve) úgy látta, hogy ha a tudományt (orvostudományt is) megfelelően irányítják és a közösség hasznára fordítják, akkor az orvostudomány az egészség megőrzésének, a műszaki tudomány pedig az emberek munkájának megkönnyítését szolgálhatja. Ez az eredeti eszme éledt újjá a válságban, mondja Finkielkraut, mert a gazdaság szolgálatába állított politika, nevezetesen a tőke, az emberek és az áruk szabad áramlása az egész gazdaság leállását veszélyeztette azáltal, hogy emberi életeket tett kockára. Valójában pedig az emberek egészsége az, ami a modern idők óta „az első áru, és az alapja minden másnak ebben az életben", idézi a XX-XXI. század nagy francia filozófusa, Finkielkraut XVII. századbeli elődjét, Descartes-ot ismét. És a hívők ekkor már nem örök életet kérnek az Istentől, hanem egy hosszú és egészséges életet, ahogy egy több évszázados ima is mutatja, „Istenem, Istenem, annyira bízom benned, hogy hitem által már orvosnak is nevezlek'".
Miután egyfolytában azt ismétlik, hogy az emberek 98%-a kigyógyul a koronavírusból, ha csak a gazdasági szempontok uralnák a világot, akkor hagynák, hogy a vírus terjedjen. Így a lakosság nagy többsége megkapja és immunissá válna a vírus ellen. A legidősebbek, a legelesettebbek, röviden a „fölösleges" emberek haltak volna meg. Nem ezt a természetes (és persze embertelen) szelekciót választottuk, hangsúlyozza Alain Finkielkraut. A kijárási korlátozások azért lesznek mindinkább szigorúak, mert így akarjuk elkerülni, hogy a kórházak a túlterheléstől leálljanak, és hogy így kerüljük el azt a kiválasztási eljárást, amelynek során arról kell dönteni, hogy kit mentünk meg és kit nem. A háború talán megtanít bennünket ezekre a nehéz döntésekre is, bár rettegünk ettől. Egy idősödő ember élete ugyanis éppen annyit ér, mint egy ereje teljében levőé, ennek az egyenlőségi elvnek az érvényesülése pedig arra utal, hogy a nihilizmus még nem győzte le teljesen a civilizációt, mégiscsak abban élünk.
A temetések felfüggesztésével kapcsolatban Finkielkraut Giambattista Vico-ra, a XVIII. századi olasz felvilágosodás nagy filozófusára utal, aki a „l'humanité", emberiség szót az „inhumer, ensevelir" azaz eltemet szóból eredezteti, érzékeltetve, hogy a temetésnek mekkora jelentősége van az emberiség történetében. „Még ha ez csak egy fantázián is alapul", mondja Finkielkraut, „mégis kimondja az igazságot. Temetési szertartás nélkül ugyanis az emberiség nem méltó arra, hogy emberiségnek nevezzük. A mostani járványnak éppen ez az egyik legkegyetlenebb része, hogy az emberek egyedül halnak meg, és hozzátartozóik még búcsút sem vehetnek tőlük."
Arra a kérdésre, hogy a járványban mindenki a maga igazát keresi, az összeomlási elméletek hívei az összeomlást, az antikapitalisták a megszorításokat látják, a szuverenisták pedig az Európai Unió végét érzékelik, Finkielkraut azt mondja, hogy „fontos volt a határaink (fizikai értelemben vett országhatárokról beszél) újrafelfedezése, de fontos lenne az is, hogy az európai államok ne összevissza, hanem koordináltan cselekedjenek, a járványt illetően pedig nélkülözhetetlen lenne a szakértők nemzetközi szintű együttműködése. Erre rá kellene jönni most már".
„A globalizáció valóban megkérdőjeleződött, de a középkorban az ázsiai pestis ugyanígy átjött Európába, ezért inkább ne játsszuk a nagyokost azzal, hogy nem veszünk tudomást a valóságról" - írja Finkielkraut, majd a XX. század elejének nagy francia konzervatív költőjét, véleményformálóját, Charles Péguy-t idézi, aki szerint „minden hatalmas, kivéve a tudást". (Finkielkraut az ázsiai pestisen a fekete halálra, a XIV. század gyilkos bubópestis járványára gondol, amelyben világszerte 75-200 millió ember vesztette életét, Európa lakosságnak egyharmada-fele).
A járvánnyal összefüggésben Finkielkraut kitér a felelősség, pontosabban a felelősség kutatásának kérdésére is. Miután mindennek megvan a maga oka („nihil est sine ratione"), mindenhez, ami kilóg a hideg fejjel kiszámított rendszerből, attól eltér, annak meg kell találni az okát, a felelősét. „Ennélfogva vannak olyanok, akik a katasztrófákat pusztán vádpontok és botrányok sorozatában látják, számon kérnek, fennhangon követelik egy olyan gyógyszer általánossá tételét, amelyről előző héten még nem is hallottak (Finkielkraut itt arra utal, hogy egy marseille-i orvos, Didier Raoult a koronavírus-betegség leküzdésére egy, a malária és a Lupus nevű autoimmun betegség elleni gyógyszert, klorokint kezdett alkalmazni. A kezelés jelenleg megosztja mind az orvosokat, mind a társadalmat, van, aki szerint ez a megoldás, és van, aki szerint nem. Tény, hogy Agnes Buzyn, aki februárig Macron egészségügyi miniszternője volt, voltaképpen a saját férjén keresztül megakadályozta, hogy Raoult megfelelően kutathasson. A volt miniszternő ugyanis férjét nevezte ki az egészségügyi tudományos intézet elnökének, és közismerten féltékeny volt a világhírű marseille-i tudósra.)
„És vannak olyanok is", folytatja Finkielkraut, „akik most azon siránkoznak, hogy miért nincs elegendő maszk, miközben korábban az volt a legnagyobb gondjuk, hogy a 2009-es sertésinfluenza után megmaradt hatalmas készleteket hogyan lehet megsemmisíteni". Ugyanez történt az AIDS-szel is, mondja Finkielkraut, ugyanazok, akik késleltették, hogy a járvány köztudatba kerüljön, sőt tagadták a járvány létezését, ők voltak a leghangosabbak akkor, amikor a hatóságokat kellett vádolni, mondván, hogy lassan reagáltak, sőt, hagyták meghalni a homoszexuálisokat. Elfelejtjük, hogy, ahogy Kundera mondta, az „emberek a ködben haladnak előre". És hogy megnehezítsük a döntéshozók helyzetét, félelmeinket kivetítjük rájuk, azt akarjuk, hogy olyan döntéseket hozzanak, amelyeket hiánya miatt korábban támadtuk, és amikor meghozzák végre ezeket a döntéseket, akkor legalább akkora arroganciával támadjuk vissza őket, hogy miért döntöttek így, mint korábban azért, hogy miért nem hoztak döntést.
A jelenlegi járványügyi helyzetben több tanulságot is érdemes Finkielkraut szerint levonni, és ebben az emberek belső világának ápolása épp olyan fontos, mint az, hogy értelmes elfoglaltságot találjunk. „A gazdagok (burzsoák) saját belső ürességükbe menekülnek", de azt is hozzáteszi, mindenfajta üres álzöldpropaganda nélkül, pusztán a tényeket említve, hogy „Velencében kikékült a tenger és a Nagy Csatorna közelében delfint észleltek az emberek, a gazdaság kényszeredett leállása egy nem várt pihenőnapot hozott az egész Földre, amely gyönyörű színekben pompázik, az élőlények pedig fellélegeztek. Csak a madárcsicsergés zavarja meg a csöndet, ami birtokba vette a környezetet, amelyet nem is olyan rég, még szánalmas lárma tartott a karmaiban. Pekingből az a hír érkezett, hogy megszűntek a gigantikus forgalmi dugók és a város fölül eltűnt a légszennyeződés kupolája" - emeli ki a világhírű konzervatív filozófus, aki közismerten sokat nevetett a Greta Thunberg és társai üres és álságos klímahisztériáján.
Finkielkraut a riport végén visszakanyarodik kiindulópontjához, Camus-höz, aki azt írta, hogy „az ember mindenütt ott van, kiáltása, fájdalma és fenyegetése mindenütt hallatszik. Ennyi összegyűjtött lény között nincs helye a tücsköknek". Ha az ember a mostani kijárási tilalomból azt a következtést vonja le, hogy nincs egyedül, akkor talán, amikor majd újra elindul minden, megmarad fülében a mostani csönd. Talán kedvet kap arra, hogy osztozzon a Földön másokkal, respektálja a távolságot, és megbecsülje azt, amit nem lehet elérni. "Hinni se merek ebben" - mondja Finkielkraut.
