Putyin és a Nobel-díjas író

TAS03: MOSCOW, RUSSIA. SEPTEMBER 21. President Vladimir Putin (L) and Alexander Solzhenitsyn (R) during their conversation in the writer's study. President Vladimir Putin and his wife Lyudmila visited writer Alexander Solzhenitsyn at his home in Troitse-Lykovo outside Moscow on Wednesday evening. (ITAR-TASS photo/ Vladimir Rodionov; Sergei Velichkin). Caption writer Tonkonog ----- ???07 ??????. ??????. 21 ????????. ????? ??????? ?????????? ??????? ? ?????? ?????????? ?????? ????????? ?????? (?? ?????? ?????) ? ????????? ??????????? ???????????? (??????). ?? ??????? ?????????????? ?? ??????? - ??????? ?????? ? ??????? ???????????. ???????? ????? ? ???????? ???????? ? ??? ??????????? ? ??????-??????. ??????????? ????? ????????? ?????????? ????????? ?????????? ? ???? ??????? ???????, ??? ? ?????????? ??????. ???? ????????? ????????? ? ?????? ????????? (????-????) .

Joseph Pearce ismert angol származású amerikai katolikus író, a nashville-i Aqiunas Főiskola Hit és Kulturális Központjának igazgatója a The Imaginative Conservative című lapban tegnap publikált írásában cáfolta azokat az új keletű vádakat, amely szerint Putyin - vagy egyenesen Oroszország - kommunista lenne. Az Egyesült Államokkal szemben kritikus Pearce egyáltalán nem Putyin-rajongó, nem védi őt - csak felidézi kapcsolatát a világhírű orosz antikommunista íróval, a Nobel-díjas Alekszandr Szolzsenyicinnel. A The Imaginative Conservative-ban megjelent cikket Görgényi Tamás, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány stratégiai igazgatója fordította magyarra.

A jelenlegi ukrajnai konfliktus fényében vagy árnyékában helyénvalónak tűnik emlékeztetni magunkat Alekszandr Szolzsenyicin és Vlagyimir Putyin kapcsolatára. Ez lehetővé teszi a konfliktus hátterének mélyebb megértését, különösen, ha az itt következőket Szolzsenyicinnek a konfliktus mögöttes okairól alkotott prófétai értelmezésével együtt olvassuk, amelyet egy korábbi, „A próféta hangja – Szolzsenyicin az ukrán válságról" című esszében tárgyaltunk. Ha az ukránokat és az oroszokat is meg lehetett volna győzni Szolzsenyicin perspektívájának bölcsességéről, akkor lehetséges lett volna a probléma igazságos rendezése, elkerülve a háborút és annak pusztító következményeit. Ez idáig mindkét fél engedett a hajthatatlan harciasságnak, ami a jelenlegi helyzethez vezetett.

Az alábbi beszámoló Szolzsenyicin és az orosz vezető kapcsolatáról felvilágosítást kínál az elfogult médiapropaganda által szorongatott és ostromlott nyugati olvasóknak a posztkommunista Oroszország helyzetéről századunk első évtizedében.

Vlagyimir Putyin és Alekszandr Szolzsenyicin az író dolgozószobájában Fotó: The Imaginative Conservative/ITAR-TASSZ/ Vladimir Rodionov; Sergei Velichkin)

Szolzsenyicin 2000. szeptember 20-án találkozott először az újonnan megválasztott orosz elnökkel, Vlagyimir Putyinnal.

Putyin igyekezett bemutatni, hogy Szolzsenyicin helyesli kormánya politikáját.

Egy évvel később, 2001 augusztusában Putyin kijelentette, hogy oktatási reformja előtt dokumentumokat küldtek

nagyon különböző, az országban ismert és köztiszteletben álló embereknek, köztük Alekszandr Szolzsenyicinnek

A magasztalás ellenére Szolzsenyicin fenntartotta magának a jogot, hogy hevesen bírálja a kormányt. Miként C. S. Lewis Narnia krónikáiban Aszlan, Szolzsenyicin sem volt „szelíd oroszlán". Éppen ellenkezőleg, hajlamos volt megmarni a kezét annak, aki elismeréssel adózott neki. 2000. december 14-én a moszkvai francia nagykövetségen egy ritka nyilvános szereplés keretében humán tudományokért járó díjat vett át, és ezt az alkalmat arra használta fel, hogy támadja a posztkommunista Oroszország politikáját. Köszönőbeszédében és az azt követő sajtótájékoztatón mondottakat a „The Moscow Times „Borisz Jelcin évtizedének megsemmisítő kritikájaként" írta le. Putyin sem kerülte el haragját, akit számos „politikai hiba" elkövetése miatt bírált, nem utolsó sorban egyik legutóbbi döntését, mellyel Putyin visszahozta a szovjet himnusz dallamát nemzeti himnuszként.

2006 januárjában Szolzsenyicin szakállas és jóságosan sugárzó arcát ábrázoló óriásplakátok jelentek meg Moszkva-szerte, hirdetve, hogy az állami televízió hamarosan közvetíti regényének, a The First Circle-nek (A pokol tornáca) filmadaptációját. Ahogy nagyapás arcvonásai megjelentek a moszkvai utcákon, úgy tűnt, hogy a józanság és a bölcsesség arca végre felváltotta a Nagy Testvér baljóslatú portréját:

Lenin, Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev, Andropov és a többi hasonló arc végre utat engedett a GULAG fékezhetetlen túlélőjének.

A The First Circle premierje január 29-én volt, és tíz éjszakán át futott. Az első epizód volt a legnézettebb műsor az egész országban, kis híján megelőzve Arnold Schwarzeneggert a Terminátor 3-ban. Tizenötmillió néző nézte mind a tíz epizódot, hét és fél óra tévénézés – reklámszünet nélkül sugározva. Az immár nyolcvanhét éves Szolzsenyicin írta a forgatókönyvet, és hosszú részeket narrált. A forgatás során konzultánsként is közreműködött, tanácsot adott a stábnak, hogyan rekonstruálják a GULAG klausztrofóbikus környezetét. Elégedett volt az eredménnyel, és a film rendezője, Gleb Panfilov arról számolt be, hogy Szolzsenyicinnek könnyek szöktek a szemébe, amikor meglátta a szerkesztett változatot.

2007. június 5-én Putyin elnök aláírta a Szolzsenyicint "a humanitárius tevékenység terén elért példamutató eredményeiért" kitüntető rendeletet. A kitüntetésről szóló hírekre a férje nevében Natalia Szolzsenyicin újságíróknak azt mondta, férje

reméli, hogy Oroszország "tanul huszadik századi önpusztításának leckéjéből, és soha nem fogja megismételni".

Szolzsenyicin megromlott egészségi állapota miatt nem tudott részt venni a június 12-én, a Kreml egyik termében tartott hivatalos díjátadó ünnepségen, ahol ismét felesége képviselte. Még ugyanazon a napon Putyin, tisztelete jeléül ellátogatott Szolzsenyicin rezidenciájába, hogy személyesen adja át a díjat. Orosz sajtóértesülések szerint a két férfi hosszan tárgyalta Szolzsenyicin elképzeléseit a mai Oroszország politikai helyzetéről.

Akkor, ahogy azóta is,

Nyugaton sokakat zavarba ejtett és össze is zavart Szolzsenyicin és Putyin nyilvánvalóan kellemes kapcsolata, és egyesek siettek képmutató kiengesztelődést érzékelni Szolzsenyicin és az általuk új oroszországi totalitarizmusnak észlelt rendszer között.

Natalia Szolzsenyicin június közepén, néhány nappal a moszkvai díjátadó ünnepség után, az Illinois-i Egyetemen rendezett nemzetközi Szolzsenyicin-konferencián tartott beszédében eloszlatta a férjével kapcsolatos ilyetén félreértéseket. A modern Oroszország számos olyan jellemzője között, amellyel férje "semmiképpen sem ért egyet", említette a törvényhozás pártok által dominált jellegét, az érdemi helyi önkormányzatiság hiányát és a féktelen korrupciót, amely továbbra is gyötri az orosz társadalmat.

Daniel Mahoney, az „Alekszandr Szolzsenyicin: The Ascent from Ideology" (Felemelkedés az ideológiából) című könyv szerzője és a The Solzhenitsyn Reader társszerkesztője, a Putyin-Szolzsenyicin kapcsolat perspektívába helyezésére törekedve hangsúlyozta: "Szörnyű hiba azt feltételezni, hogy Szolzsenyicin a mai oroszországi status quo kritikátlan támogatója". Ugyanakkor "azt biztosan Putyin javára írja, hogy leszámolt a legellenszenvesebb oligarchákkal, szembeszállt a demográfiai válsággal (Szolzsenyicin volt az, aki 1994 őszén a dumában tartott beszédében először figyelmeztetett arra, hogy az oroszok kihalófélben vannak) és helyreállította az orosz önbecsülést (ámbár Szolzsenyicin határozottan ellenzi az orosz hazafiságnak a szovjet típusú imperializmussal való mindenfajta azonosítását)"...

A lényeg az – összegezte Mahoney –, hogy

Szolzsenyicin hűen önmagához a maga ura, hazafi és az igazság tanúja.

Habár Szolzsenyicin nyilvánvalóan visszatért a szakadár korszaka óta tartó kegyvesztettségből, a Putyinnal folytatott megbeszélései során valójában csak arra törekedett, amit harmincnégy évvel korábban a szovjet vezetőkhöz írt levelében a Szovjetunió Politikai Bizottságánál is elérni kívánt. Az egyetlen különbség az volt, hogy

Putyin kész volt meghallgatni Szolzsenyicin bölcsességét, és személyesen megbeszélni vele, míg a régi kommunista gárda el akarta hallgattatni.

Ha Putyin valóban hajlandó volt meghallgatni Szolzsenyicin figyelmeztetéseit a halál kultúrája által okozott rohamos népességfogyásról, vagy a korrupció elleni küzdelem szükségességéről, vagy az erős helyi demokrácia szükségességéről, vagy a valódi nacionalizmus és a soviniszta imperializmus közötti különbségről, akkor miért kellene Putyint bírálni azért, mert meghallgatta, vagy Szolzsenyicint azért, mert elmondta a véleményét?

2007. június 23-án a Der Spiegel című német hetilap interjút közölt Szolzsenyicinnel. Nem meglepő módon a pár nappal korábban Vlagyimir Putyintól kapott kitüntetés elfogadása körüli vita volt az egyik kulcskérdés. A kérdést és Szolzsenyicin válaszát teljes terjedelmében érdemes idézni:

„Der Spiegel: Tizenhárom évvel ezelőtt, amikor visszatért a száműzetésből, csalódottan látta az új Oroszországot. Ön visszautasította a Gorbacsov által javasolt díjat, és azt a díjat sem volt hajlandó elfogadni, amelyet Jelcin akart Önnek adni. Most mégis átvette az Állami Díjat, amelyet Putyin, az FSZB hírszerző ügynökségének egykori vezetője ítélt oda Önnek, melynek elődje, a KGB olyan kegyetlenül üldözte és elítélte Önt. Hogyan fér össze ez az egész?

Szolzsenyicin: A díjat 1990-ben nem Gorbacsov, hanem az akkor még a Szovjetunióhoz tartozó Orosz Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság Minisztertanácsa javasolta. A díjra a The Gulag Archipelago (A Gulag szigetcsoport) című könyvemért terjesztettek föl. Elutasítottam a javaslatot, mivel milliók vérével írt könyvért nem vehettem át díjat.

1998-ban ez volt az ország mélypontja, az emberek nyomorúságban voltak; ebben az évben adtam ki a „Russia in Collapse [Russia in the Abyss] (Oroszország összeomlása [Oroszország a szakadékban]) című könyvet. Jelcin elrendelte, hogy a legmagasabb állami kitüntetésben részesüljek. Azt válaszoltam, hogy nem kaphatok kitüntetést egy olyan kormánytól, amely ilyen súlyos helyzetbe juttatta Oroszországot.

A jelenlegi állami díjat nem személyesen az elnök, hanem kiváló szakértők közössége ítéli oda. A díjra engem jelölő Tudományos Tanácsban és a javaslatot támogató Kulturális Tanácsban az ország legelismertebb emberei találhatók, valamennyien szakterületük tekintélyének számítanak. A köztársasági elnök államfőként, a nemzeti ünnepen jutalmazza a díjazottakat.
A díj átvételével reményemet fejeztem ki, hogy a keserű orosz tapasztalat, amelyet egész életemben tanulmányoztam és leírtam, olyan tanulság lesz számunkra, amely megóv az újabb katasztrofális összeomlásoktól.

Vlagyimir Putyin – igen, a hírszerző szolgálatok tisztje volt, de nem KGB-nyomozó, és nem is egy tábor vezetője a GULAG-on. Ami a külföldi hírszerzésben nyújtott szolgálatot illeti, az egyik országban sem negatívum – olykor még dicséretet is érdemel. Az idősebb George Busht például nem nagyon kritizálták amiatt, hogy a CIA vezetője volt."

Arra a kérdésre, hogy az orosz nép megtanulta-e kommunista múltja tanulságait, Szolzsenyicin optimistán válaszolt, és a huszadik század történetével foglalkozó „nagyszámú publikációra és filmre" utalt mint a közelmúlt mélyebb megismerése iránti „növekvő igény bizonyítékára". Örömmel töltötte el, hogy az állami tulajdonú tévécsatorna a közelmúltban műsorra tűzött egy Varlam Salamov műveiből készült sorozatot, akinek Kolyma Tales (Kolima meséi) című műve a GULAG-irodalom klasszikusa. A televíziós adaptáció megmutatta „a szörnyű, kegyetlen igazságot Sztálin táborairól" – mondta Szolzsenyicin. – „Nem volt felvizezve."

Szolzsenyicin örömét fejezte ki a "nagyszabású, heves és hosszan tartó viták" miatt is, amelyek a februári forradalomról szóló, újra közzétett cikke nyomán alakultak ki. "Örömmel láttam a vélemények széles skáláját, beleértve az enyémmel ellentétes véleményeket is, mivel ezek a múlt megértésére irányuló buzgalmat mutatják, amely nélkül nem lehet értelmes jövő."

Az interjú nagy részét Szolzsenyicin örökös vágyának szentelte, hogy Oroszország fejlessze a "helyi önkormányzatiságot", és sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy Putyin vezetése alatt a hatalom túlságosan centralizált. Hivatkozott a száműzetése idején Svájcban és Vermontban töltött évei alatt a helyi demokráciáról szerzett személyes tapasztalataira, és az ilyen, "rendkívül hatékony helyi önkormányzati" modelleket Oroszországban is követendőnek tartotta.

Oroszország és a Nyugat közötti kapcsolatok hűvösödésének kapcsán Szolzsenyicin elemzése az elmúlt tizenöt év történéseiről rávilágított, milyen éles szemmel figyeli a kortárs eseményeket. Amikor visszatért Oroszországba, az derült ki számára, hogy

a Nyugatot „gyakorlatilag imádják".

Ennek

nem annyira a valós ismeretek vagy tudatos választás volt az oka, hanem a bolsevik rendszerrel és annak Nyugat-ellenes propagandájával szembeni természetes undor.

Sok orosz pozitív véleménye a Nyugatról

„a NATO szerbiai kegyetlen bombázásait" követően kezdett megsavanyodni: Elmondható, hogy az orosz társadalom minden rétegét mélyen és kitörölhetetlenül sokkolták ezek a bombázások".

A helyzet tovább romlott, amikor a NATO a volt szovjet tagköztársaságokra kívánta kiterjeszteni befolyását.

Tehát a Nyugatról leginkább mint „a demokrácia lovagjáról" alkotott képet felváltotta az a csalódott meggyőződés, hogy a gyakran cinikus és önző pragmatizmus a nyugati politika lényegéhez tartozik. Sok orosz számára ez súlyos kiábrándulás, az eszmék és eszmények összezúzása volt.

Ami a Nyugatot illeti, „élvezte győzelmét a kimerítő hidegháború után", s közben figyelte az anarchiát Oroszországban Gorbacsov és Jelcin idején. Úgy tűnt, mintha Oroszország "szinte harmadik világbeli országgá válna, és örökre az is maradna". Ennek következtében Oroszország politikai hatalomként való újbóli megjelenése nyugtalanságot, "a korábbi félelmeken alapuló" pánikot okozott a Nyugaton. "Nagy kár", hogy a Nyugat nem tudott különbséget tenni Oroszország és a Szovjetunió között.

2007 augusztusának elején, alig egy héttel azután, hogy a Der Spiegel közzétette a Szolzsenyicinnel készült interjút, amelyben Szolzsenyicin a Moszkva melletti Butovo temetőben a kommunisták által meggyilkolt keresztény mártírokról beszélt, az orosz ortodox egyház megemlékezést szervezett éppen ezeknek a mártíroknak az emlékére a temetőben. Putyin elnök és kormánya feltűnő módon nem vett részt az eseményen, amiért az orosz sajtóban élesen elítélték őket. Három hónappal később Putyin elnök – nyilvánvalóan vezeklésként korábbi mulasztásáért (ha lehet ilyen szavakkal illetni a politikusok indítékait és tetteit) – Butovóba látogatott, és nyilatkozatot tett az ideológia gonoszságairól és a kommunista rezsim által elpusztított milliókról. Ugyanezen a napon az ortodox egyház szentté avatta a kommunizmus több száz áldozatát.

Szolzsenyicin 2008. augusztus 3-án halt meg, néhány hónappal 90. születésnapja előtt. Alig két héttel később bejelentették, hogy a moszkvai Nagy Kommunista utcát (ulica Bolsaja Kommuniszticseszkaja) átnevezik "Alekszandr Szolzsenyicin utcára". A tiszteletadást Putyin elnök személyes rendelettel biztosította.

Szolzsenyicin halálának első évfordulóján Vlagyimir Putyin táviratot küldött Szolzsenyicin özvegyének, amelyben Szolzsenyicint úgy jellemezte mint „globális egyéniséget, akinek alkotói és ideológiai öröksége mindig is különleges helyet foglal el az orosz irodalom történetében és hazánk történelmében."

2010 októberében bejelentették, hogy A Gulag szigetcsoport minden orosz középiskolás diák számára kötelező olvasmány lesz.

Putyin Szolzsenyicin özvegyével találkozva „alapvető olvasmányként" méltatta a Gulag szigetcsoportot: „Ennek a könyvnek ismerete nélkül nem érthetjük meg teljes mértékben országunkat, és nehéz lenne a jövőre gondolnunk."

Mit kell még mondani?

Vlagyimir Putyin Oroszországában az antikommunista irodalom legnagyobb klasszikusa ma már kötelező olvasmány a nemzet összes középiskolájában. Ha ugyanez lenne elmondható az Egyesült Államok középiskoláiról, akkor nem élnénk meg azt az endemikus történelmi és politikai tudatlanságot, amely az amerikai fiatalok körében a kommunizmus iránti széles körű szimpátiához vezetett.

Ennek, és Putyin Szolzsenyicin iránti nyilvánvaló csodálatának fényében

ne próbáljunk úgy tenni, mintha Oroszország kommunista nemzet lenne.

Nem kell Vlagyimir Putyint kedvelnünk. Nem kell őt csodálnunk. De azt el kell ismernünk, hogy Oroszország túllépett a szocializmus gonoszságain, annál is inkább, mivel fennáll a veszélye, hogy mi (Amerika – a ford.) vesszük át ugyanazokat a gonoszságokat.

A cikk szerzője Joseph Pearce, publikálta: The Imaginative Conservative – 03/16/2022

Fordította: Görgényi Tamás, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány stratégiai igazgatója