A Liverpoolban regisztrált MV Derbyshire az angol hajóépítés büszkesége volt, épp úgy, mint a Titanic a maga korában.
Olyan hosszú volt, mint három focipálya, szélesebb volt a Titanicnál és 160 ezer tonna rakományt – olajat vagy ömlesztett árut – szállíthatott.
Ez kb. 15 ezer londoni emeletes busz súlya.
A hajót a katasztrófa előtt mindössze négy évvel bocsátották a vízre. Az angol tulajdonosa, a Bibby Line szakemberei kiválóan karban tartották. Tapasztalt kapitány és rutinos legénység utazott rajta, számtalan viharban gond nélkül hajóztak az A1, tehát legmagasabb minősítésű, legbiztonságosabb kategóriába tartozó Derbyshire-rel.
A hajó 1980. július 11-én Kanadából Japánba indult 157 ezer tonna vasérccel a raktereiben. Szeptember 9-én, Okinavától 370 kilométerre adta le az utolsó rádiójelzést, amelyben az állt:
A hajót elérte az Orchidea-tájfun. Nagy hullámok, erős szél. Szélirányban megálltam. Holnap jelentkezem. MV Derbyshire.
A hajóról többé senki nem hallott – sem vészjelzés, sem más rádióüzenet többé nem érkezett a Derbyshire-ről.
A keresést csak hat nappal később, szeptember 15-én tudta megkezdeni a japán Parti Őrség, mert a vihar addig lehetetlenné tette a kutatást.
Szeptember 21-én a hajót, a 42 fős legénységgel és a két matróz feleségével együtt, elveszettnek nyilvánították.
Hat héttel később egy japán hajó, több száz kilométerrel távolabb megtalálta a Derbyshire egyik mentőcsónakját az óceánon. A mentőcsónakon olyan sérülések voltak, amelyek azt mutatták:
irtózatos erő szakította le a fedélzetről.
A brit kormány nem indított hivatalos vizsgálatot, mert nem volt szemtanú és a roncsot sem találták, márpedig ez lett volna a vizsgálat jogi alapja.
A kormány ezért foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy nincs mit kutakodni az ügyben.
A legénység hozzátartozói azonban megalapították a Derbyshire Family Association (DFA) nevű egyesületet, hogy lobbizzon a roncs felkutatásáért és a tudományos megállapításért: mi okozta a szeretteik halálát.
1982-ben a Derbyshire egyik testvérhajója, a Tyne Bridge óriási viharba került az Északi-tengeren.
A vihar után a legénység törés nyomait fedezte fel a felépítmény előtt, a 65-ik bordánál.
A Bibby Line szakemberei az osztály másik négy hajóját is ellenőrizték, és ugyanerre a problémára bukkantak.
A családtagok egyesülete, szakértőkkel együtt 1982-ben és 1983-ban részletes tájékoztatást küldött a brit Közlekedési Minisztériumnak a hajóosztály típushibájáról, de nem kaptak választ.
1986-ban a minisztérium kiadott egy jelentést, amelyben az állt, hogy nem lehet megállapítani a katasztrófa okát.
Ez felháborította a DFA tagságát, mert ugyanebben az évben a Kowloon Bridge nevű hajó ugyanilyen törés miatt süllyedt el Írország partjainál.
A társadalmi nyomás és az újabb hajó elvesztése nyomán a kormány végül beadta a derekát, és elrendelte a Derbyshire elsüllyedésének hivatalos vizsgálatát.
A vizsgálat 1989-ben azzal zárult, hogy mivel nincs megfelelő technológia a roncs felkutatására, nem lehet megállapítani, miért süllyedt el a legmodernebb brit teherhajó.
A vizsgálat eredménytelenségének és a kormány húzódozásának híre egyre szélesebb nyilvánosságot kapott. Egy brit tévécsatorna dokumentumfilmet készített a Derbyshire-ről, a DFA 42 ezer aláírást gyűjtött egy petícióhoz, amelyben tisztességes vizsgálatot követeltek, egy könyv is megjelent a katasztrófáról és már parlamenti képviselők is interpelláltak az ügyben, de a kormány nem engedett.
1994-ben a Nemzetközi Szállítmányozási Szövetség a családtagok sorozatos kérése nyomán megbízta az amerikai Oceaneering Technology nevű céget, hogy kutassa fel a roncsot. A kutatást tehát nem a brit kormány, hanem egy független szervezet finanszírozta, és a Nemzetközi Szállítási Szakszervezet tagjai is részt vettek a keresésben - önkéntesként.
Az expedícióra a Sin Kai Maru nevű japán kutatóhajót bérelték ki. A hajó május 29-én érkezett meg a feltételezett elsüllyedés helyszínére, és 23 óra múlva megtalálta az angol teherhajó roncsát 4200 méter mélységben.
Amire 14 év nem volt elegendő a brit kormány számára, azt a kutatók nem egészen egy nap alatt elvégezték.
Innentől fogva nem volt mit tenni. A brit kormány, részben EU-s finanszírozással 2 millió fontot különített el egy második expedícióra.
Mivel az első expedíció célja csak a roncs megtalálása volt, a második kutatásban kellett feltárni a roncsot. Ez a vizsgálat két fázisban, 1997-ben és 1998-ban zajlott, és ez már valóban alapos volt.
A távirányítású kamerák azt mutatták, hogy a hajó felépítménye, benne a gépházzal, a legénységi szállással és a kapitányi híddal több száz méterrel távolabb van a Derbyshire hosszú első részétől és orrtól.
Ami viszont megdöbbentette a kutatókat, az volt, hogy a sok kisebb fémdarab egy kilométer hosszú roncsmezőt rajzolt ki az óceán fenekén.
Nem tudom másképp leírni: mintha konfettit láttunk volna,
mondta Andy Bowen, a Woods Hole Oceanográfiai Kutatóintézet tudósa, aki az expedíció tagja volt.
A robotok 136 ezer fotót és 200 órányi videófelvételt készítettek a Derbyshire-ről.
A felvételek alapján a szakértők a hajó 2500 elemét vagy részletét tudták azonosítani. A jelentés elkészítése 11 hónapig tartott.
A szakértői vélemény szerint a Derbyshire azért süllyedt el, mert a hajóorr egyik kisebb rakterének acélfedelét nem vagy nem megfelelően zárták le, így az a tájfunban kinyílt és a hajótestbe elkezdett bezúdulni a víz.
A szakértők egyértelműen kizárták a 65. borda törésének lehetőségét, és a legénységet nevezték meg felelősnek.
Az orr-rész egy kisebb rakterének (angolul bosun's storespace) fedélzeti nyílása nyitott állapotban látható a felvételeken. A szakértők szerint itt áramlott be a víz a hajótestbe, és ezért süllyedt el a legnagyobb brit teherhajó.
Cikkünk folytatódik, kérjük, lapozzon,