800 katona halt meg egy őrült tábornok miatt

A USS Langley repülőgép-hordozó a Cobra-tájfunban

1944 decemberére a japán flotta elvesztette nem csak a stratégiai kezdeményezést a Csendes-óceánon, de szinte az összes veterán pilótáját is. Hiába volt sok repülőgépük az anyahajókon, nem volt, aki vezesse őket, vagy aki volt, alig néhány órás kiképzés után került oda. Nem is sikerült megakadályozniuk az egyre magabiztosabb és rutinosabb amerikai erők partraszállását a Fülöp-szigetek több szigetén. Ott azonban az amerikai elakadtak, mert ugyan elfoglalták a szigeteken kialakított japán repülőtereket és maguk is építettek leszállópályákat, a szakadó eső sártengerré változtatta azokat. Az amerikai szárazföldi erő és a tengerészgyalogság gépei a földön ragadtak, így a repülőgép-hordozókról felszálló tengerészeti légierő támadta a dzsungelben rejtőző japánokat. Az intenzív harcokban az amerikai hajók elhasználták az üzemanyaguk, lőszerkészletük és repülőbenzinjük nagy részét. Ezért William Halsey admirális elrendelte, hogy a hajók húzódjanak vissza Mindoro szigetétől biztonságos távolságba, és az óceánon töltsék fel a készleteiket az ellátóhajókról. A december 17-i rutinművelet katasztrófával zárult: az amerikai haditengerészet elvesztett majdnem 800 embert, 3 hajót és 146 repülőgépet. További 27 hajó olyan súlyosan megsérült, hogy javítás nélkül alkalmatlan volt a hadműveletek folytatására. Mindezt úgy, hogy a japánok több száz kilométerre voltak onnan.

A Bika

William „Bull" Halsey, a Bika becenevű admirális, aki önmagát tartotta a legjobb és legagresszívebb amerikai parancsnoknak a Csendes-óceánon, nehéz időszakon volt túl 1944 decemberére. Bár a sorsdöntő Midway-i ütközet elmulasztását 1943-ban sosem tudta elfelejteni – súlyos bőrbetegsége miatt a honolului kórházba parancsolták, így kénytelen volt kihagyni a csatát –, azóta több sikeres hadműveletet vezetett a japánok ellen. Úgy tűnt, rászolgált a becenevére, és hogy immár szerencsés parancsnoknak is mondhatja magát.

William 'Bull' Halsey a Csendes-óceáni hadszíntéren 1943-ban Forrás: Wikipedia

Majd 1944 októberében, a Leyte-öbölbeli összecsapásban hagyta magát megtéveszteni, és

a flotta főerejével a csaliként bevetett japán csoportosítás üldözésére indult.

Halsey szó szerint magára hagyta a teljes amerikai partraszálló erőt, amelyet védelmeznie kellett volna, és amely így csatahajók és cirkálók nélkül maradt. Hogy a japánok megelégedtek néhány romboló és egy kisegítő anyahajó elsüllyesztésével, majd visszafordultak, nem Halsey érdeme volt. A japán parancsnok, Kurita tengernagy nem akarta elveszteni a csatahajóit, továbbá az a pár amerikai hajó, amelyet Halsey hátrahagyott, önfeláldozó és hőies harccal fogadta a japánokat.

Halsey-nak kellemetlen kérdésekre kellett válaszolnia az ütközet után, ami megtépázta a közismerten nem kicsi hiúságát,

sőt, ma már talán nárcisztikusnak is nevezhetnénk a viselkedését. De a háború ment tovább, ezért a flotta folytatta a Fülöp-szigeteki hadműveleteket, egészen december közepéig.

Elfogynak a készletek

A folyamatos harcokban a 38. gyors hordozó-csapásmérő egység (angolul Fast Carrier Task Force, TF 38) nyolcvanhat hajója felhasználta a készleteit. Fogytán volt az olaj, a repülőbenzin, a lőszer, az élelmiszer és alkatrészekre volt szükség a karbantartáshoz illetve a háborús sérülések kijavításához. Az utánpótlás vételezésére két lehetősége volt Halsey-nak: elhajózik az 1600 kilométerre levő Ulithi-atollra, a legközelebbi amerikai támaszpontra, ahol biztonságosan, védett kikötőben töltheti fel a hajóit minden szükségessel. Vagy kissé eltávolodik a közvetlen harci zónától, és az odarendelt ellátóhajókról menet közben, az óceánon veszi át az utánpótlást.

Az admirális nem akart még egyszer olyan megalázó helyzetbe kerülni, hogy számon kérik, miért hagyta védelem nélkül rá bízott partraszálló erőt. Ráadásul a rá jellemző tévedhetetlenséggel kijelentette, hogy az ő flottája egy kis vihartól nem ijed meg, vagyis a második lehetőséget választotta. Ezzel tudtán kívül élete második nagy drámájáról és az amerikai flotta teljes vereségéről döntött.

Nem lesz nagy vihar, és különben is elkanyarodik

A 38. csapásmérő egységnél minden anyahajón és a csatahajókon is szolgáltak meteorológiai tisztek, akiket időjósoknak neveztek a flottánál. Ők a tizenkét óránként Pearl Harborból érkező jelentések és a saját járőrgépek megfigyelései alapján készítették a a javaslataikat, és mivel éppen zajlott a térségre jellemző tájfunszezon,

nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget annak a kis átmérőjű viharnak, amely lassan közeledett a tengeri tankolásra kijelölt körzethez.

Az időjósok rádión egyeztették a véleményüket a viharról, és arra a közös álláspontra jutottak, hogy a nem túl erős tájfun megváltoztatja majd az útvonalát. Így december 16-án a hadihajók hármasával szorosan az ellátó- és a tankhajók mellé álltak, és megkezdték az utánpótlás felvételét.

Egy SBD zuhanóbombázó elrepül az Enterprise és Saratoga hordozók felett 1942-ben, a Csendes-óceánon Forrás: Wikipedia

Merton Dick Van Orden tengerészzászlós, későbbi ellentengernagy az Independence anyahajó fedélzetén szolgált.

A készletek feltöltését nagyon szerettük, mert ilyenkor csökkentették az összes készültségi fokozatot a légvédelemnél és torpedóvédelemnél. Tehát kicsit lazíthattak az emberek, és élvezhettek egy stresszmentes napot a háború kellős közepén – sőt, annak, aki nem volt szolgálatban, szabad volt napozni is a fedélzeten. Ekkor viszont már nagyon rossz volt az idő.

M. Dick Van Orden ellentengernagy, aki 1944-ben átélte a tájfunt az Independence fedélzetén Forrás: Wikipedia

Az amerikai flotta szabályai szerint elsőként a repülőgép-hordozók tölthették fel a készleteiket, hogy a repülőgépeik minél előbb elegendő benzinnel rendelkezzenek. Amikor az Independence odaállt egy tankhajó mellé, a tapasztalt tengerészek a fejüket csóválták.

A Paul G. Baker romboló üzemanyagot vesz fel az Altahamáról Forrás: Ibiblio

Elrendeltem, hogy mindenki vegyen mentőmellényt és kösse rá magát a biztosítókötélre. Nagy nehezen átlőttük a köteleket, amelyeken áthúzták az olajtömlőket a tankhajóra. Megkezdődött a feltöltés. A köteleink veszélyesen feszültek, amit jelentettem is a hídra, de az elsőtiszt közölte, hogy muszáj annyi repülőbenzint felvennünk, amennyit csak lehet, tehát folytatnunk kell a műveletet. Ekkor egy óriási csattanással elszakadt az egyik vastag kenderkötelünk és a vége eltalálta a 40 mm-es légvédelmi ágyú lövegpajzsát. Akkora erővel csapódott neki, hogy meghajlította a másfél centis páncéllemezt. Ha eltalál egy embert, az biztos meghal,

emlékezett vissza az ellentengernagy.

Tévedtek az időjósok

A flottacsoportosítás felett viharfelhők gyülekeztek, 40 csomós (70 kilométer per órás) szél fújt, a hullámok egyre nagyobbak lettek. Az hamar egyértelművé vált, hogy a nehéz ládák átrakodása a teherhajókról a hadihajókra lehetetlen. Az olajfelvétel maradt az egyetlen feladat, és ez sürgető is volt, mert a rombolók már szinte üres tartályokkal hajóztak. A tankolásba besegítettek a csatahajók is, mert azoknak bőven volt átadható üzemanyaguk.

Viharos tengeren próbálja feltölteni az Enterprise anyahajót egy tanker 1944-ben Forrás: Ibiblio

A problémát az jelentette, hogy

a hullámzásban az üzemanyagtömlők gyakran leszakadtak, elszakadtak,

az egymásnak olajat adó hajók pedig néha szinte csak centikkel tudták elkerülni az összeütközést. December 17-én két vadászgép már nem tudott leszállni a hullámokban dülöngélő hordozójára, és

a pilóták kénytelen voltak kiugrani a viharos tenger felett.

Óriási szerencséjük volt, hogy kimentették őket. Ekkor már mindenki tudta, hogy a flotta üzemanyaggal való feltöltése nem fog menni.

Az egyre erősebb vihar miatt Halsey nagy késlekedések után lefújta az üzemanyag-felvételt és

kiadta a parancsot, hogy az üzemanyagtartályokat töltsék fel tengervízzel.

Ez megszokott volt a hajók, főleg a keskeny és fejnehéz, magas és súlyos antennákkal, radarárbocokkal felszerelt rombolóknál, hiszen a víz ballasztot jelentett, olyan nehezéket, ami növelte a stabilitást. A parancs végrehajtását több kapitány halogatta, mert abban reménykedett, hogy a rossz idő ellenére sikerül majd olajat vételeznie. A Spence, a Hickox és a Maddox rombolóknak viszont már kevesebb, mint 24 órára való üzemanyaguk maradt, ezért őket a tankhajók mellett tartották, hátha lesz mód tankolniuk.

Ez a halogatás nem sokkal később végzetesnek bizonyult.

Egy tankhajó megpróbálja tartani a pozícióját, hogy át tudjon adni üzemanyagot 1944 decemberében, a Cobra-tájfunban Forrás: Wikipedia

Elkésett tájfunriadó

A 38. csapásmérő egység a következő fél napban négyszer is módosította az útvonalát, hogy kikerüljön a viharzónából, de akármerre is fordult Halsey, a vihar követte. December 18-án hajnal 4 órakor a tengernagy törzse kezdte belátni, hogy nem egy egyszerű trópusi zivatarba futottak bele. Délelőtt 10 órakor a barométer rekordalacsonyra zuhant, hogy

ez egyértelműen megmutatta: a csapásmérő erő tájfunban hajózik.

Van Orden így írta le a rettenetes forgószelet:

A vihar legbrutálisabb része dél körül ért utol minket. Hatalmas, piramisszerű hullámok tornyosultak mellettünk, majd ránk zuhantak. Ijesztő volt, hogy a víz fölött 20 méter magasságban levő leszállófedélzetről felnéztem és a fejem fölött 10 méterrel volt a hullámok teteje. Felpillantottam a hídra, hogy megnézzem a szélmérőt. Vadul pörgött, majd, mint egy helikopter, felemelkedett a tartójáról és elszáguldott. Később megkérdeztem a fedélzetmestert, mekkora szélsebességet jelzett az anenométer, mielőtt a vihar letépte a helyéről. Az altiszt azt felelte, 114 csomót, tehát 211 kilométer per órát.

Halsey ekkor adta a ki a tájfunriadót a csapásmérő erőnek, és elrendelte, hogy a hajók szóródjanak szét.

Mindkét jelzés későn érkezett

- sok kapitány már órákkal ezelőtt feladta, hogy tartsa az alakzatot, és csak a hajója megmentésével törődött. Igaz, ezt senki nem vette észre, mert a látótávolság minimális volt, a viharfelhők az óceán felszínéig lógtak és a vízpermetben alig lehetett látni pár tíz métert.

Csak a radar alapján tudtunk manőverezni. A kapitány a taktikai információs központban figyelte a radarképernyőt, én pedig a nyitott hídon voltam. A szokottnál több matrózt rendeltem hídőrségbe, hogy ha elromlana a radar, több segítségem legyen. Szélirányba kormányoztam, így volt a leginkább elviselhető az iszonyú hullámzás, de olyan erővel tombolt az óceán, hogy ahol a hullámok eltalálták a hajóorrot, leszakadt a leszállófedélzet egy része. Néha megpillantottunk egy-egy rombolót, amely tengeralattjáróként, szinte félig a víz alatt haladva küszködött a tájfunban. Majdnem kormányozhatatlan volt mindegyik, csoda, hogy ki tudtuk kerülni egymást,

emlékezett Van Orden ellentengernagy.

Délután 2 órakor a hajók radarképernyőin teljessé vált egy világos vattaszerű kör és benne egy sötét lyuk.

A Cobra-tájfun 1944. december 19-én, Luzon szigeténél Forrás: Wikipedia

A flotta áthajózik a vihar szemén

Ez volt a vihar középpontja. A kíséret peremén levő hajóknak szerencséjük volt, mert túl messze voltak a szélvihar legveszélyesebben tomboló részétől, de a 38. csapásmérő egység sok hajója a tájfun kellő közepébe került.

A vihar szemében az ismert, félelmetes, viszonylag nyugodt időjárás fogadta őket, de a tengerészek tudták, hogy amint áthaladnak rajta, a legrosszabbra kell számítaniuk.

Így is történt.

Cikkünk folytatódik a következő oldalon, kérjük, lapozzon!