800 katona halt meg egy őrült tábornok miatt

A USS Langley repülőgép-hordozó a Cobra-tájfunban

1944 decemberére a japán flotta elvesztette nem csak a stratégiai kezdeményezést a Csendes-óceánon, de szinte az összes veterán pilótáját is. Hiába volt sok repülőgépük az anyahajókon, nem volt, aki vezesse őket, vagy aki volt, alig néhány órás kiképzés után került oda. Nem is sikerült megakadályozniuk az egyre magabiztosabb és rutinosabb amerikai erők partraszállását a Fülöp-szigetek több szigetén. Ott azonban az amerikai elakadtak, mert ugyan elfoglalták a szigeteken kialakított japán repülőtereket és maguk is építettek leszállópályákat, a szakadó eső sártengerré változtatta azokat. Az amerikai szárazföldi erő és a tengerészgyalogság gépei a földön ragadtak, így a repülőgép-hordozókról felszálló tengerészeti légierő támadta a dzsungelben rejtőző japánokat. Az intenzív harcokban az amerikai hajók elhasználták az üzemanyaguk, lőszerkészletük és repülőbenzinjük nagy részét. Ezért William Halsey admirális elrendelte, hogy a hajók húzódjanak vissza Mindoro szigetétől biztonságos távolságba, és az óceánon töltsék fel a készleteiket az ellátóhajókról. A december 17-i rutinművelet katasztrófával zárult: az amerikai haditengerészet elvesztett majdnem 800 embert, 3 hajót és 146 repülőgépet. További 27 hajó olyan súlyosan megsérült, hogy javítás nélkül alkalmatlan volt a hadműveletek folytatására. Mindezt úgy, hogy a japánok több száz kilométerre voltak onnan.

Bekövetkezik a katasztrófa – az első romboló pusztulása

A Spence romboló a korszerű Fletcher-osztály egy tagja volt, ami a régebbi típusoknál sokkal stabilabbnak bizonyult a legnagyobb viharokban is.

A Spence-nek viszont csak 15 százalék üzemanyaga maradt, ami mindössze egy napra elegendő, emiatt magasan kiemelkedett a vízből.

Miután sikertelenül próbált tankolni a New Jersey csatahajóról, a romboló azt a parancsot kapta, hogy maradjon a tankhajók közelében, hátha sikerül az üzemanyag-felvétel, de erre már nem volt lehetőség.

A USS Spence romboló Forrás: Wikipedia

A kapitánya túl későn kezdte meg a tartályok elárasztását vízzel, ezért a romboló egyre inkább dülöngélt.

Az egyik ilyen, baloldali dőlés annyira nagy volt, hogy a szellőzőkürtőkön keresztül víz zúdult be a gépterembe és rövidzárlatot okozott a kapcsolótáblákon. Közben a kormánylapátja beszorult, méghozzá teljesen jobbra kitérített helyzetben.

11 órakor a hajó megint, nagyon mélyen balra dőlt, amiből még fel tudott egyenesedni. A következő hullámnál azonban már átfordult és azonnal elsüllyedt.

A 317 fős legénységből csak 23 embert sikerült kimenteni.

Elsüllyed a második romboló is

A Hull 70 százalékos üzemanyag-feltöltöttséggel hajózott. Marks korvettkapitány, a parancsnoka úgy döntött, hogy nem tölti csurig a tartályokat, azaz nem szivattyúztat tengervizet az olajkamrákba. Ennek az volt az oka, hogy bár ez bevett gyakorlat volt, és bár az olaj a víz felszínén úszik, tehát el lehet különíteni a víztől, a vizes üzemanyag hatásait nem kedvelték a gépészek és a kapitányok, mert extra karbantartással járt. Így a Hull kapitánya szabályosan, de nem kellő óvatossággal járt el.

USS Hull Forrás: Wikipedia

A romboló a régebbi Farragut-osztályba tartozott, keskeny volt, ráadásul 500 tonna plusz fegyverzetet, radarberendezést és egyéb súlyt hordozott az utolsó felújítása óta, amivel nem számoltak az eredeti tervet készítő mérnökök.

Az 500 tonna önmagában talán nem tűnik soknak, de ha hozzáadjuk, hogy a romboló eredeti súlya 1500 tonna volt, így már érzékelhető a plusz súly jelentősége.

A hajónak magasan volt a súlypontja, ezért amikor a szél 100 csomóra, 185 kilométer per órára erősödött, 50 fokos dőléseket produkált. A dőlés nemsokára elérte a 70 fokot is, de úgy-ahogy még ezzel is megbirkózott.

Amikor azonban egy 110 csomós, azaz 203 kilométer per órás szélroham érte, már nem tudott felegyenesedni.

A kéményeibe bezúdult az óceán vize, a parancsnoki híd is víz alá került, és a hajó felborult. Néhány percig dobálták a hullámok gerinccel felfelé, aztán végleg a víz alá merült. 202 tengerésze meghalt, 62-en, köztük a kapitány, túlélték a katasztrófát.

A 38. csapásmérő egység egy tagja a viharos tengeren Forrás: Today in History

Marks korvettkapitány így emlékezett vissza az elsüllyedés pillanataira:

A hajó 80 fokos vagy még ennél is nagyobb szögben feküdt az oldalán, és a víz elárasztotta a felépítményt. Én a híd baloldalán maradtam egészen addig, amíg a tenger el nem ért engem is. Ekkor nem ugrottam, hiszen nem kellett ugranom, hanem tulajdonképpen beléptem a vízbe. Ahogy a tengerbe kerültem, a hajó már át is fordult.

A Monaghan végzete

Ez a másik Farragut-osztályú romboló a Csendes-óceáni háború hőse és veteránja volt. A kezdetektől fogva bátran harcolt a japánok ellen. Pearl Harbornál elsüllyesztett egy japán mini-tengeralattjárót, harcolt Midway-nél, kitüntette magát a Parancsnok-szigeteki ütközetben és addig üldözte a japán I-7 tengeralattjárót, amíg az sziklazátonynak nem ütközött. A Monaghan tizenkétszer kapott eddig kitüntetést a parancsnokságtól.

A USS Monaghan, Farragut-osztályú romboló Forrás: Wikipedia

A tartályai 76 százalékon álltak, és bár Garrett kapitány óvatosságból fel akarta tölteni őket vízzel, a szelepek beragadtak. Kevéssel dél előtt az elektromos rendszere zárlatos lett, a kormánygépe pedig elromlott. Több nagy dőlés után a sok, utólag felszerelt, súlyos antenna és légvédelmi ágyú miatt felborult, és 250 matrózával együtt elsüllyedt. Mindössze hatan élték túl az elsüllyedését.

Süllyedő hajó a Csendes-óceánon, 1942-ben Forrás: Wikipedia

Joseph McCrane matróz így írta le a helyzetüket, miután a romboló elsüllyedt:

Mindenki abba kapaszkodott, amibe tudott. Ha csak egy szál deszkád volt, már biztonságban érezted magad. Ételünk volt, mert egy csomó konzerv ott úszott a vízben, de amikor kinyitottunk egy doboz sonkát, megjelentek a cápák. A második estére sokan már nem bírták a stresszt. A legtöbben hallucináltak, azt hitték, hogy szárazföldet és városi fényeket látnak.

A szerencsés rombolók

A Dewey nevű romboló ugyanolyan helyzetbe került, mint a Hull: nem tudott a széllel szembe fordulni és oldalba kapták a hullámok. Erősen jobbra dőlt, nem reagált a kormányra, így nem tudott kikeveredni az életveszélyes helyzetből. Az üzemanyagtartályai feltöltöttsége jó volt, 75 százalék, de

Mercer kapitány elrendelte 40 ezer gallon víz felszivattyúzását a tartályokba, hogy növelje a hajó stabilitását. Egyidejűleg pedig minden nehéz tárgyat a vízbe dobatott az imbolygó fedélzetről.

Így sikerült nagyjából 35 fokig visszabillenteni és újra kormányozhatóvá tenni a hajót. De a Dewey tengerészei még nem lélegezhettek fel.

12 óra 10 perccel a romboló 60 fokban megdőlt, aztán 75 fokban, és úgy maradt. A kapitány már éppen ki akarta adni a parancsot az előárboc ledöntésére, hogy a hajó súlypontja lejjebb kerülhessen, és hogy csökkenjen a „vitorla-hatás" – a szélben minden felület vitorlaként működik -, amikor

a kémény óriási robaj kíséretében a tövénél eltört, rázuhant a hajó orrára, majd belefordult a tengerbe és eltűnt.

A legénység szerencséjére a víz nem öntötte el a géptermet, és mivel kisebb lett a „vitorlafelület", a hajó fel tudott egyenesedni. A Dewey 1 órakor vett fel egy biztonságosabb kurzust, amikor a szélvihar alább hagyott, és a kormány hatásfoka nőtt.

A USS Santa Fe könnűcirkálón készült fotó mutatja, milyen extrém szögben dőltek a hajók a tájfunban 1944-ben Forrás: -ww2db.com

Az Aylwint szintén a ballasztként felszivattyúzott víz mentette meg. A romboló 11 óra körül áthajózott a vihar szemén, de utána kormányozhatatlanná vált, a gépei leálltak.

A hajó 70 fokos szögben rádőlt a vízre és 20 teljes percig úgy maradt.

A gépház hőmérséklete elérte a 180 fokot, mert a szellőztetés és a ventilátorok elromlottak, ezért a gépészeket kiparancsolták onnan. Rendahl hadnagy, a hajó főmérnöke és Sarenski gépész ott maradt, hogy az elektromos rendszert működésben tartsa. Amikor már nem bírták tovább a pokoli hőséget, az egyetlen menekülőnyíláson át kimásztak a fedélzetre. A nyílás olyan szűk volt, hogy csak mentőmellény nélkül fértek át rajta.

A fedélzeten azonnal összeestek a hőmérséklet-különbség miatt, és mindkettejüket az óceánba sodorta egy hullám. Sosem találták meg őket.

A Hickox romboló december 17-én hétszer kísérelt meg üzemanyagot felvenni a tankhajókról, de a hullámzás lehetetlenné tette a műveletet. A vihar legbrutálisabb időszakában mindössze 322 tonna olaj volt a tartályaiban, ez 14 százalékos feltöltöttségnek felelt meg. A kapitány hiába igyekezett vízballaszttal javítani a helyzeten, csak 246 tonna tengervizet sikerült felszivattyúzni.

A hajót alig lehetett kormányozni a 200 kilométer per órás szélben, ezért nem tudott biztonságos irányban hajózni.

A szellőzőnyílásokon víz zúdult a hajótestbe, John Wisse matróz szerint a legénységi szálláson 90 centi magas víz állt. December 18-án fél 12-kor a hídon megszűnt a kormányzás, ezért több gépész lemászott a kormánygép helyiségébe, hogy kézzel mozgassa a rudakat. A helyiségbe azonban víz tört be, és ha nem húzzák ki őket azonnal, megfulladnak. A kapitány ekkor kiadta a parancsot:

John Wisse matróz, a Hickox romboló tengerésze Forrás: donmooreswartales,com

Vödörlánc! Lapátold a vizet, vagy elsüllyedünk!

A kormánygép-kamra nem maradhatott víz alatt, különben azt a minimális kormányzást is elveszítik.

Egy 60 centi széles menekülőnyíláson kellett feladni a vödröket a feljebb levőknek. Amikor jött egy hullám és a hajó megdőlt, mindenki elrepült. Nem volt miben megkapaszkodni. Később felrendeltek a hídra. Meztelenül mentem, mert lent pokoli meleg volt. A 200 kilométeres szél nagyon jól esett, az pedig különösen megnyugtató volt, hogy ha felborulunk, nem süllyedek el a hajóval együtt, egy fémkalitkába szorítva,

mondta John Wisse.

A Hickox kabalakutyája, Skipper Pearl Harbor óta hajózott a rombolón, és minden csatát sérülés nélkül megúszott. Ebben a borzalmas viharban egy hullám lesodorta az orrfedélzetről a kutyát, de ugyanaz a hullám vissza is dobta a tatfedélzetre. Egy ott álló matróz elkapta a levegőben, magához szorította, és levitte a fedélközbe.

Skipper, a Hickox romboló kabalakutyája, aki majdnem a tengerbe veszett a tájfunban Forrás: donmooreswartales.com

Skipper és a legénység végül túlélte a vihart, és kézikormányzással jutottak el Ulithibe.

A repülőgép-hordozók megúszták

A könnyű anyahajók, amelyeket könnyűcirkáló hajótestből alakítottak ki, szintén rosszul viselték a tájfunt.

December 18-án reggel 9-kor a Langley-n 70 fokos dőlést regisztráltak.

A Cowpens nevű hordozó hét repülőgépe az óceánba csúszott a fedélzetről a hatalmas hullámzás miatt. A San Jacintón tüzet okozott, hogy elszakadt egy gép drótkötele, és a repülőgép nekicsapódott hét másiknak.

Az Independence szerencsésnek mondhatta magát. Mindössze két vadászgép szabadult el a hangárban, de a tengerészgyalogosok improvizált mentőeszközökkel – serpenyőkkel – kukákba merték a kiömlött benzint, így végül elkerültük a tüzet. Az altiszti étkezdében tárolt javítóanyag, két nagy acéllemez, leszakította a rögzítőköteleit és a hullámokkal együtt ide-oda csúszott a padlón. Olyanok voltak, mint két hatalmas penge. Az étkezde minden bútora elvesztette a lábait, a helyiségbe nem lehetett bemenni, mert életveszélyes volt ez a két, több száz kilós lemez. Végül a felső fedélzetről, egy szellőzőnyíláson át lelógattunk egy embert, akinek sikerült ponthegesztővel az acélpadlóhoz rögzítenie őket,

mesélte Van Orden ellentengernagy.

A USS Langley repülőgép-hordozó a Cobra-tájfunban Forrás: Wikipedia

A kísérő anyahajók, amelyek civil teherhajók áttervezéséből születtek, sokkal jobban állták a vihart. Igaz, elvesztettek 90 olyan repülőgépet, amelyek a leszállófedélzethez voltak rögzítve, de elszabadultak és belezuhantak a tengerbe.

A legrosszabbul a Monterey járt, amelynek a hangárfedélzetén súlyos tűz ütött ki. A lángokban három tengerész meghalt és több tucatnyian sebesültek meg. 18 vadászgép elégett, 16 pedig összetört, amikor a hajó kormányzása átmenetileg megszűnt, és a hullámok játékszerként dobálták a hordozót.

A tűz eloltásában segédkezett egy fiatal hadnagy is, Gerald Ford, aki 1974-ben az Egyesült Államok 38. elnöke lett. Ford hadnagyot majdnem a tengerbe sodorta egy óriási hullám, amikor a kapitány utasítására épp a károkat mérte fel a fedélzeten.

Az anyahajó sérülési olyan súlyosak voltak, hogy egészen 1945 áprilisáig tartott a hajógyári javítása.

Cikkünk folytatódik a következő oldalon, kérjük, lapozzon!