Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Könyvében, mely az offenzív realizmus jegyében íródott, alapvető kiindulópont, hogy az Amerikai Egyesült Államok által dominált, úgynevezett egypólusú világrendnek vége van, ám a fősodratú értelmezésekkel szemben, az ebből származtatott liberalizmusnak az eddig a világra, és a különböző országokra gyakorolt pacifikáló hatása nemcsak, hogy csekély, hanem egyenesen ártalmas volt.
Mearsheimer, mint ahogyan minden eddigi tudományos művében, úgy ebben is, állításait empirikusan alátámasztja. Ezáltal megdöntve olyan, a kifejezetten „demokráciaexport”, valamint a „békés rezsimváltás” frazeológiájához szervesen kötődő elméleteket, minthogy az egyéni jogok túlmutatnak a nemzeti identitáson; a politika a gazdaság alárendeltje, így a gazdasági inderdependencia képes garantálni a nemzetek közti békés együttélést; illetve hogy a demokrácia és a moralitás nevében, erőből indított háborúk és gazdasági szankciók mindig eredményre, valamint a hosszútávú demokratikus berendezkedéshez, így a békéhez is elvezetnek.
Mi több, a gondosan felépített érvelés alapján az is felsejlik, hogy a történelmi tapasztalatok alapján az ideologikus liberalizmus, amely szerint az ember jó szándékú és képes univerzális, racionális konszenzusra, egyszerűen nem állja meg a helyét. Ennek folyományaként az ideologikusságra támaszkodó külpolitika sem lehet konfliktusok nélküli. E konfliktusnélküliséget pedig a liberalizmus, a realizmus, illetve a nacionalizmus alkotta elméleti háromszög alapján vizsgálja a szerző, melynek középpontjában a nemzetek abszolút és legelsődlegesebb szempontja áll: a túlélés.
Mint azt Mearsheimer a könyvében ezzel kapcsolatban megjegyzi, „a liberalizmus a realizmus számára sem igazi ellenfél. […] A nemzetközi rendszer felépítése anarchikus, nem hierarchikus, ami azt jelenti, hogy a nemzetközi politikára alkalmazott liberalizmus nem képes működni. Az országoknak tehát nincs más választásuk, mint a hatalmi egyensúly logikája szerint cselekedni, ha fenn akarnak maradni”.
Azonban a liberalizmus nemzetközi térben való alkalmazásának praktikátlan mivoltának hangsúlyozása mellett – a nyugati pedigréje ellenére – Mearsheimer a valósággal közvetlen kapcsolatot ápolva ki meri jelenteni, hogy a liberalizmusnak, s főleg annak más országokra kiterjesztett formájában, szinte elhanyagolható túlélési esélyei vannak, ha az a nemzetek legerősebb összetartó erejével, a nacionalizmussal találkozik. Ennek, a transzatlanti világban egyébként meglehetősen karcosnak, ebből fakadóan sok egyetemi tanszéken akár elfogadhatatlannak tekintett állításnak az egyetemes igazságát azonban Mearsheimer szintén közérthető módon magyarázza.
Egyrészt, a szuverenitás, mint a nacionalizmus egyik központi eleme, minden ország számára elsődleges és alapvető, ebből fakadóan már a legapróbb olyan külső törekvések, amelyek az adott ország bel- és külpolitikájába való beavatkozást testesítik meg, természetszerűleg ellenállásba ütköznek. Másrészt, mint azt megemlíti, „a probléma fő forrása az, hogy a liberalizmus magját átszövi egy aktivista mentalitás. Az a meggyőződés, hogy minden embernek vannak elidegeníthetetlen jogai, és hogy e jogok védelmének elsőbbséget kell élveznie más szempontokkal szemben, erőteljes ösztönzést teremt a liberális államok számára a beavatkozásra […]”. Ez a megközelítés pedig egyeneságon ahhoz vezet, hogy az idealista liberalizmusra alapozott külpolitika előbb vagy utóbb szinte magától értetődő módon kudarcot vall, nem ritkán fanatikus ellenállást kiváltva a célország többségi társadalmában.
Fontos mindemellett hangsúlyozni, hogy Mearsheimer műve túlmutat a különböző izmusok tankönyvszerű vizsgálatán és azoknak a történelemben gyökeredző sajátosságaik ismertetésén, hiszen könyvével a szuperhatalmak kiegyensúlyozott erőgazdálkodásának optimális körforgását ismertetve ajánlatot tesz egy, a béke irányába történő globális elmozdulásra. Túlzás nélkül kijelenthető, hogy e racionális és valóságközpontú hozzáállás a XXI. századi európai civilizáció keleti részén kibontakozó egyik legsötétebb, háborús állapotokkal tűzdelt időszakában pedig aligha lehetne időszerűbb.
Azonban hiba lenne a szerző formabontó gondolatait csupán a transzatlanti világra nézve kivetíteni. Hiszen mint azt művében több ízben is hangsúlyozza, a mostani, többpólusú világrendben hiába bizonyul Washington számára továbbra is nagy kísértésnek az eddigi liberális hegemóniából származtatott liberális külpolitika tovább erőltetése, az ázsiai óriásnak, Kínának az elmúlt évtizedekben látott drasztikus prosperálása egyre inkább arra kényszeríti majd a világ egyelőre legerősebb szuperhatalmát, hogy a nemzetközi térben a realista megközelítés alapján mozogjon.
Hogy e műben levezetett gondolatok érvényessége vajon eljut-e azon nemzetközi térben és politikában mozgó döntéshozókhoz, s ha igen, azok megfontolásra kerülnek-e a világ történelmének alakításával kapcsolatban, természetesen izgalmas kérdésként vetül minden politikai vetületű tudományos értekezés kapcsán. Egy valami azonban biztos, akárki forgatja John J. Mearsheimer A nagy téveszme: Liberális álmok és nemzetközi realitások című könyvét, bizonyára nemcsak közelebb kerülhet a szuperhatalmi logika, valamint az amerikai külpolitika realista értékelésének megértéséhez, hanem egyúttal betekintést nyerhet egy olyan politikai gondolkodó belső világába, akit Henry Kissinger után talán a legikonikusabb realistaként jegyez a szakma.
Szerző: Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
