Eutanázia, avagy légy üdvözölve a Zöld Szója embertelen világában!

Vágólapra másolva!

Miközben az „Élet végével foglalkozó állampolgári konferencia" elfogadta végső következtetéseit, a „Le Figaro" exkluzív változatban hozta le Michel Houellebecq világhírű írónak, többek között a Behódolás c. könyv világsikert aratott szerzőjének az amerikai Harper's magazin számára írt cikkét. Ebből mutatunk részleteket. A bevándorlásellenes, nagy francia író azután foglalkozott az eutanázia kérdésével, hogy a közismerten ultraliberális Emmanuel Macron francia elnök kormánya egyre szélsőségesebben tervezi engedélyezni az eutanáziát.

Origo

Vágólapra másolva!

eutanázia Michel Houellebecq

„Amikor tudomást szerzek egy ismerősöm öngyilkosságáról, minden túlzás nélkül nem érzek tiszteletet iránta, viszont rosszallást vagy megvetést sem. Az asszisztált öngyilkosság mindenesetre az az út, amelyet több amerikai államban, Európában pedig Svájcban választottak. Az eutanázia viszont az az út, amelyen Franciaországban, Hollandia és Belgium példáját követve, most fogunk elindulni, egyszóval jó úton haladunk afelé, hogy ez legyen a halál európai módja. Mi, franciák, ezzel ismét megmutatjuk, hogy mennyire nem tiszteljük az egyén szabadságát, és hogy mennyire egészségtelenül vágyunk arra, hogy a lehető legteljesebb mértékben magunk irányítsuk az életünket, amit egyébként tévesen „asszisztenciának" neveznek, de ami valójában nem az, hanem szolgaság. A szélsőséges infantilizációnak egy olyan keverékéről van szó, ahol halálunk pillanatáig egy egészségügyi intézményre hagyatkozunk a „végső szabadság" beteges megkövetelése ürügyén. Mondjuk ki őszintén, ez engem undorít."

„Bármely országról, korról, vallásról, civilizációról vagy kultúráról legyen is szó, a halál mindig is az élet fontos pillanatának számított. Akár hiszünk egy teremtő létezésében, aki előtt meg kell majd jelennünk, akár nem, mindenképpen a búcsú pillanata az utolsó lehetőség arra, hogy bizonyos embereket újra lássunk, hogy elmondjuk nekik azt, amit talán soha nem mondtunk el nekik, és hogy meghallgassuk, amit ők esetleg mondani akarnak..."

„Az aktív eutanázia legalizálásáért kampányoló egyesületek érvei két olyan hazugságon alapulnak, amelyek azért is hatásosak, mert egyszerre félelmetesek és hallgatólagosak. Az első a szenvedéssel, konkrétan a fizikai szenvedéssel kapcsolatos. Lehet, hogy szerencsém volt, de eddigi valamennyi gyötrelmemben a morfium elegendő volt ahhoz, hogy teljesen csillapítsa a fájdalmam. Ezt a kiváló gyógyszert 1804-ben fedezték fel. Azóta óriási fejlődés történt, az eredeti molekulánál sokkal erősebb morfiumszármazékokat szintetizáltak. Jelen pillanatban – és ezt világosan ki kell mondani, és folyamatosan ismételni kell - a fizikai fájdalom minden esetben legyőzhető. Az is igaz viszont, hogy néha az orvosok nem eléggé képzettek ahhoz, hogy kezeljék a fájdalmat; ez az egyik fő oka a palliatív (hospice) ellátó szolgálatok létezésének.

A második hazugság alattomosabb: inkább a tévéfilmekben (és különösen az amerikai tévéfilmekben) fordul elő, hogy az orvos arra a kérdésre, hogy „mennyi időm van még hátra, doktor úr?", a megfelelő intonációval így válaszol: „Legfeljebb három hét." A való világban az orvosok ennél sokkal óvatosabbak. Tudják, mert alapképzésük elsősorban tudományos, hogy a „hátralévő életidő", mint sok minden más a világon, egy Gauss-görbének (haranggörbe) felel meg.

Országtól, időtől, vallástól, civilizációtól vagy kultúrától függetlenül a haldoklás mindig is az élet fontos pillanatának számított. Nincs hiány az agóniáról szóló történelmi tanulmányokból; a keresztény Nyugat számára Philippe Ariès-t ajánlhatjuk. Akár hiszünk egy teremtő létezésében, aki előtt megjelenünk, akár nem, így is, úgy is eljön a búcsú pillanata, az utolsó lehetőség arra, hogy bizonyos embereket újra lássunk, hogy elmondjuk nekik azt, amit talán soha nem mondtunk el nekik, és hogy meghallgassuk, amit ők esetleg mondani akarnak nekünk. A gyötrelem indokolatlan lerövidítése egyszerre istentelen (az érintettek számára) és erkölcstelen (mindenki számára). Így vélekedett az összes előttünk járó civilizáció, vallás és kultúra; és most ezt készül elpusztítani az úgynevezett progresszivizmus.

A búcsú pillanata még éppen belefér az asszisztált öngyilkosságba, megtörténhet egy olyan jelenetben például, mint amilyen a „Szókratész és a bürökpohár" volt. A búcsú viszont teljesen eltűnik az eutanáziában, ahol az embernek bármelyik pillanatban vége lehet, a kórház főorvosa dönt a talán évekkel korábban összegyűjtött „előzetes utasítások" alapján, vagy akár utasítás nélkül, a családdal való konzultációt követően. Abban az esetben, ha a családnak eltérő véleménye van, végül az orvosnak kell döntenie. Ez nem az orvosok feladata, sőt, éppen az ellenkezője lenne a feladatuk, ráadásul Franciaországban az orvosok gyakran elsőként ellenzik az eutanázia legalizálását, mert nem akarják a döntés felelősségét vállalni. Legjobb esetben a betegek méltósággal viselkednek, akik pedig annyira „szégyentelenek", hogy magukat mutogatják, inkontinenciájuk van, ágyhoz kötöttek, egy egyébként jól karbantartott kórházban, azokkal vajon mit lehet kezdeni? Eddig legfeljebb néhány fájdalmas pillantásnak tették ki magukat a méltóság ilyen égbekiáltó hiánya előtt. Mostanáig" - írja Houellebecq, majd az amerikai sci-fi világába kalauzolja el az olvasókat.

„Az 1950-es évektől az 1970-es évekig terjedő amerikai sci-fi lenyűgöző látnoki erővel fedezte fel mindazokat a témákat, amelyek később ténylegesen megjelentek vagy most kezdenek megjelenni az életünkben, mint az internet, a transzhumanizmus, a halhatatlanság keresése vagy az intelligens robotok megalkotása. Az eutanázia, mint az elöregedő népesség pénzügyi nehézségeinek leküzdésére szolgáló eszköz elemi, szinte túl könnyű téma volt a sci-fi írók számára. A legismertebb könyv ezen a területen minden bizonnyal a „Zöld szója", amely a könyvből készült filmnek köszönhetően vált széles körben ismertté - Edward G. Robinson rendkívülit alakított az öregember szerepében. Személy szerint azonban jobban szeretem Richard Matheson „A vizsga" („The Test") című megható novelláját, amelyet furcsa módon, bár Mathesonnal elég jól bánt a mozi, tudomásom szerint még sosem filmesítettek meg – bár könnyű lenne belőle kiváló forgatókönyvet készíteni. Ha jobban belegondolok, úgy tűnik, hogy ha egyszer elolvastad, nem kell tovább érvelni az eutanázia ellen; minden benne van."

Magyarázat:

Az 1973-ban bemutatott „Zöld szója" (eredeti címmel „Soylent Green") című film egy 2022-ben játszódó posztapokaliptikus sci-fi-thriller, az emberiség jövőjéről alkotott kiábrándult, pesszimista parabola.

Guy Debord
francia marxista filozófus, filmrendező, az ún. szituacionista mozgalom alapítója volt. Saját szavaival élve a szituacionista mozgalom egyszerre volt művészileg avantgárd és a fennálló rend forradalmi ellensége. A Kommunista Internacionálé mintájára megszervezte a „Szituacionalista Internacionálét".

Jean-Luc Godard

világhírű francia-svájci filmrendező, a francia újhullám nagyhatású alakja, aki a 60-as évek végén, burzsoá származása és életkörülményei ellenére a kommunista ideológia, ezen belül is Mao tanai felé fordult. Írásában Houellebecq a „La Chinoise"-A kínai című filmje miatt és a Mao-hoz való vonzódása miatt nevezi „kínai-barátnak". Öngyilkos halálával az eutanázia mellett kampányolt.

„A vizsga": Richard Matheson (1926-2013) amerikai horror, fantasy és sci-fi szerző volt, szokás kora „Stephen Kingjének" is nevezni, csak irodalmilag kétségtelenül értékesebb. Az 1954-ben megjelent „A vizsga" című novellája szívbe markoló történetben vetíti előre a túlnépesedés problematikáját és az idősödő társadalom szociális gondjait. Matheson mindösszesen 28 éves volt a novella megjelenésekor és egy olyan parabolát rajzolt fel könyvében, amelyben hátborzongató jövőt jósolt az idős embereknek. A történetben megrajzolt világban minden 60 év fölöttinek teszteket kell kitölteni, hogy ezzel igazolja, hogy még hasznos a társadalomnak. Aki nem megy át a teszten, arra a „programozott eutanázia" vár. Víziójában a gazdasági utilitarizmus által irányított olyan társadalom túlkapásait írja meg, amelynek egyre inkább tehertétel az idősebbekkel való együttélés.