„Egy kutya. Egy öreg, belga juhászkutya néz a kamerába, Alain Delon fogadta örökbe még 2014-ben.
Ahol szerencsétlenség honol, oda Isten egy kutyát küld. Köszönöm, Loubo, hogy gazdád mellett voltál.
Azoknak pedig, akik magukra ismernek, köszönöm, hogy rendületlenül támogatják az igazság ügyét. Jobban meghatódtunk, mint az elképzelhető lenne".
Néhány nappal ezelőtt a színész lánya, Anouchka Delon tette közzé Loubo kutya fotóját és a fent idézett néhány mondatot Instagram-fiókján. Az idézet első mondata Alphonse de Lamartine, XIX. századi híres francia költő, regényíró, rendező, az 1848-as francia forradalom egyik vezéralakjának emlékirataiból származik, a többit már a világhírű színész lánya tette hozzá.
Posztjával Delon lányának az volt a célja, hogy mindenkivel tudassák, hogy miután testvéreivel feljelentést tettek Hiromi Rollin ellen erkölcsi zaklatás, levelezéssel való visszaélés és más aljasságok miatt, a dolgok végre visszatértek a normális kerékvágásba. És persze meg akarta mutatni Loubo-t, akit Delon akarata ellenére helyeztek kennelbe, de most újra visszatért gazdájához Douchy-ba. Erről a Le Figaro írt. (Hiromi Rollin - ahogy írtuk - Alain Delon jelenlegi partnere, akivel már 1992-ben, a Casanova visszatér c. film forgatása során megismerkedett. Rollin segédrendezőként hívta fel magára a figyelmet, barátok, később szeretők lettek, de csak 2021-ben léptek ki a nyilvánosság elé, két évvel Delon súlyos agyvérzése után.)
Delon kutyájának hazatérése semmiképpen nem tekinthető szenzációnak. A már régóta Douchyba, Loiret-i birtokára visszahúzódó, magányban élő Alain Delon mindig is rajongott a kutyákért. A 87 éves színész kezdettől fogva kifejezte négylábú társai iránti szeretetét.
A színészóriás mai helyzetét ismerve talán ironikusnak tűnhet első nagyjátékfilmjének, az 1957-es Yves Allégret rendezte „Quand la femme s'en mêle" címe. (A film magyarul az „Amikor a nő zavarba jön" címmel jelent meg a mozikban, de esetünkre vonatkoztatva inkább úgy érdemes fordítani, hogy „Amikor a nő (mindenbe) belekeveredik".)
Delon kutyákhoz fűződő szeretete mindig is túláradó, kizárólagos, már-már őrült érzelemről tanúskodott. Pont fordítva azzal a bizalmatlansággal, amit „ez a nagy melankolikus" - aki az abszolútumot keresi, és rosszul érzi magát egy olyan korban, amelyben már nincs semmi epikus - mindig is táplált az emberek iránt, néhány kivételtől eltekintve.
Akárcsak XIV. Lajos, aki szintén szenvedélyesen szerette „királyként élő" kutyáit, annyira, hogy Versailles-ban külön udvart is szenteltek nekik,
Alain Delon már fiatal kora óta rajongott a kutyákért. Életében csaknem ötven kutyája volt, és az utóbbi években gyakran emlegette őket beszélgetéseiben.
Mintha életében az értelmet már csak a kutyái jelentenék, ráadásul egy olyan világban, amelyet barátai és korábbi szerelmei - Romy Schneider, Nathalie Delon, Mireille Darc, de Jean-Claude Brialy, Jean-Pierre Cassel és Jean-Paul Belmondo - is elhagytak már.
Kutyái néha megijesztették, sőt megrémítették a ritka látogatókat, akiket beengedett a Douchy birtok kapuján, ahová szeret visszavonulni, távol a világtól, magányosan, felhúzott vonóhidakkal. A mintegy 50 hektárnyi erdőből álló erődre hasonlító birtokot hatalmas fal veszi körül. Valójában egy szimbolikus rejtekhelyről van szó a természet szívében. Egy olyan férfi sikerének és kivételes sorsának a bizonyítéka, aki mindössze egy általános iskolai bizonyítványt és egy hentes szakmunkásképző oklevelet szerzett, és mégis a világ egyik legismertebb franciájává vált. Douchy, ahogy a Le Figaro írja, „tükrözi a színész összetett személyiségét is". Egy olyan hely, amely megerősített várként, két úszómedencével, egy tóval, egy földalatti galériával védi őt. Utóbbi sokáig otthont adott azoknak a műalkotásoknak, amelyeket ez a nagy műkedvelő megszerzett magának. És van egy kápolnája is, és persze temető a kutyáinak... nem messze attól a helytől, ahol őt is el kell majd temetni.
Nem szereti, egyenesen imádja a kutyákat. Szerelemből, szükségből vagy szenvedélyből, már nem is tudjuk
- írta barátja, Jean Cau a Paris Match-ban 1980-ban megjelent portréjában.
Az író Cau, Jean-Paul Sartre egykori személyi titkára, egyike volt azon keveseknek, akik nem fordítottak hátat Delon-nak a Marković-ügy idején. Cau mesélte, hogyan vitte el Delon a néhány hónappal előtte karjaiban meghalt Jado kutyája sírjához. „Ha láttad volna az arckifejezését, mielőtt elment... Minden nap gondolok rá. Lehet, hogy bolondság, és akkor elfogadom, hogy bolond vagyok, de ez életem egyik legnagyobb bánata." A színész így folytatta: „Mi az a mondat, ami a legboldogabbá tett életemben? Egyszer egy fickó azt mondta:
Szeretnék kutya lenni Delon házában...". Ha úgy beszélsz rólam, hogy nem beszélsz a kutyákról, akkor valami lényeges dologról maradsz le".
(Magyarázat: Marković ügy: Jovan Marković, jugoszláv politikai menekült testőrként szolgált a 60 éves évek végén Delon mellett. 1968 októberében meggyilkolták, a rendkívül bonyolult, több szálon futó büntetőügyben Delon-t is többször kihallgatták, de az ügy politikai szála még érdekesebb volt, az ügyet ugyanis az akkor a miniszterelnöki székből „köztársasági nyugállományba" vonuló, de később köztársasági elnökké választott, Georges Pompidou ellen akarták felhasználni, így akarták kompromittálni a leendő köztársasági elnökjelöltet. Az akkori párizsi pletykák szerint Pompidou felesége rendszeres látogatója volt Alain Delon és Marković környezetének. Egyes források szerint Marković nemcsak egyszerű „gengszter", hanem Tito, egykori jugoszláv elnök titkosügynöke volt.)
Valóban valami lényeges dologról marad le az, aki nem foglalkozik Delon kutyaimádatával. Delon egész életében hirdette a nők iránti imádatát, mint akiknek mindent köszönhet
(mert értük, általuk és miattuk mindig is a legszebb, a legnagyobb, a legerősebb akartam lenni, mert ezt akartam a szemükből kiolvasni"
- szokta hirdetni), valójában csak a kutyákkal, ezekkel a beszélni nem tudó lényekkel érezte magát igazán jól. Akik teljesen odaadóan, minden hátsó szándék nélkül ragaszkodnak hozzá és bármi áron hűségesek maradnak. Valószínűleg boldogtalan gyermekkorának kitörölhetetlen nyomairól van szó a „Le Figaro" szerint, bár az is igaz, hogy Delon egyáltalán nem szereti sajnáltatni magát.
Néhány évvel ezelőtt még érzéketlenül, döbbenettel és traumatizálva gondolt vissza szülei válására, amikor négyéves volt. Majd ugyanígy arra is, amikor a Fresnes-i börtön közelében élő nevelőszülőknél helyezték el. Egy szerető családnál, akik több éven át szeretettel és támogatással vigyáztak rá, mielőtt visszatért volna az anyjához és nevelőapjához, egy henteshez.
Majd, amikor az összes iskolából kicsapott féktelen tinédzser úgy döntött, hogy az indokínai háború idején bevonul a haditengerészethez, ismét rabul ejtette az elhagyatottság érzése.
A cikk a következő oldalon folytatódik, lapozzon!