Magyarországi orosz nagykövet: Oroszország nem fog háborúzni Európával

Putyin.

Sztanyiszlavov Jevgenyij Arnoldovics interjút adott a Magyar Nemzetnek az orosz–ukrán háború második évfordulóján, amiben számos kérdést körbejárnak a háború, a gazdaság és a többi kapcsolódó terület tekintetében.

Oroszország arra készül, hogy kirobbantsa a harmadik világháborút, erre Dmitrij Medvegyev is utalt, illetve nyugati politikusok is többször hangsúlyozták ezt. Valóban így van? Mi lenne az, ami ettől a szándékától eltérítheti Vlagyimir Putyint?

Csak egyet tudok érteni: a nyugati politikusok folyamatosan hangoztatják egy harmadik világháború lehetőségét, és mindezt rendkívül felelőtlenül teszik, úgy tűnik, elvesztették alapvető önmérsékletüket. Oroszország kénytelen reagálni az ilyen megnyilvánulásokra, és aztán a nyugati média szenzációként felkapja. Nem is olyan régen vezetői szinten – hangsúlyozom: nem politikusok vagy szakértők, hanem az Egyesült Államok és a NATO hivatalos vezetésének szintjén – olyan kijelentések hangzottak el, hogy ha most Oroszország legyőzi Ukrajnát, akkor az EU országain lesz a sor. Az orosz elnök 2023 decemberében az orosz védelmi minisztériumban tartott megbeszélésen kénytelen volt ismételten reagálni ezen utalásokra. Elmondta, hogy Oroszország nem fog háborúzni Európával, és soha nem volt szükségünk a NATO-tagországokra. Most sincs rájuk szükségünk, és a jövőben sem lesz. Az amerikaiaknak ezekkel a nyilatkozatokkal egyértelműen az a céljuk, hogy tovább távolítsák Európát Oroszországtól, másrészt szeretnék megfélemlíteni az európai közvéleményt, hogy pénzt biztosítsanak az Ukrajnába irányuló fegyverszállítások finanszírozására, hogy így késleltessék annak beismerését, hogy az „Oroszország stratégiai vereségét” célzó művelet sikertelen. Egyébként a „stratégiai vereséget mérni Oroszországra” kifejezés hivatalos amerikai és NATO-dokumentumokból vett idézet. Hasonlítsa össze őket az orosz elnök nyilatkozatával, és minden világossá válik önnek – áll a Magyar Nemzet hasábjain.

Sztanyiszlavov Jevgenyij Arnoldovics (Fotó: Mirkó István)

 Honnan tudhatjuk, hogy Oroszország nem akar terjeszkedni tovább?

 Putyin elnök fenti kijelentése a legteljesebb és legbeszédesebb válasz a kérdésre. Annyit tudok hozzátenni, hogy a nyugati közvélemény aggodalmát Oroszország állítólagos területi követelései miatt mesterségesen szítják; ezzel igyekeznek ellenségképet kialakítani Oroszországról.

Van-e erre garancia? Hiszen senki sem gondolta 2022-ben sem, hogy egy konfliktus megoldása az lesz, hogy Oroszország lerohanja Ukrajnát.

 A nemzetközi kapcsolatokban kölcsönös garanciákra van szükség. Szeretnék emlékeztetni, hogy 2021 decemberében Oroszország javaslatot tett a NATO-tagországoknak a kölcsönös biztonsági garanciákról szóló, jogilag kötelező érvényű megállapodás megkötésére, de kezdeményezésünket arrogánsan elutasították. Hozzá kell tennem, hogy ezt sokéves diplomáciai kísérlet előzte meg, amelynek célja az volt, hogy nyugati kollégáinkat meggyőzzük arról, hogy ültessük át a jogi dokumentumok nyelvére a közös biztonság oszthatatlanságának elvét az európai kontinens tekintetében, amelyet az államfők politikai nyilatkozataikban az EBESZ 1999-es isztambuli és 2010-es asztanai csúcstalálkozóin megfogalmaztak. Ha tehát garanciákra van szükségük, menjenek Washingtonba és a NATO-hoz, Brüsszelben.

 Mi, a magunk részéről, mindig is nyitottak voltunk arra, hogy komolyan tárgyaljunk a témáról. Amennyire tudom, most is nyitottak vagyunk, de azzal a feltétellel, hogy előzetesen és teljes mértékben visszautasítjuk a Nyugat biztonságunk aláásására irányuló törekvését. Meggyőződésem, hogy ha a nyugati országok, élükön az Egyesült Államokkal, 2021 végén meghallgatták volna Oroszország véleményét, Európa nem lenne abban a helyzetben, amiben most van.

A tapasztalható háborús hangulat ön szerint hatalmi harc az Egyesült Államok és Oroszország között vagy egy nagyobb, ideológiai küzdelem a Nyugat és Kelet között?

A mögöttünk hagyott év valóban nagyon kiszámíthatatlan és nehéz volt, de ez egyáltalán nem az Ukrajnában zajló konfliktusról szól, hisz ezt az országot a Nyugat kihasználja, egyfajta eszközként az Oroszország elleni küzdelem során. A Nyugat kezdettől fogva azt az aligha irigyelhető sorsot szánta ennek az országnak, hogy az oroszellenes politika eszköze,

az Oroszország elleni, fokozódó katonai fenyegetés forrása, valamint – sajnálatos módon – olyan hatékony, állami mechanizmus legyen, amely elnyom Ukrajnában mindent, ami orosz, lett légyen az a nyelv, a kultúra, a hagyományok, de akár a vallás is. Ez nem tegnap kezdődött, ez történelmileg alakult így. A Nyugat egyelőre nem szándékozik feladni oroszellenes politikáját, így korai volna még beszélnünk bármilyen konstruktív napirendről. A konfrontáció eszkalálódik, és semmi komoly jel sem utal arra, hogy Oroszországgal újra kívánnák rendezni a kapcsolatokat. Mindazonáltal a nyugati országoknak előbb vagy utóbb muszáj lesz egyenrangú, kétoldalú beszélgetést kezdeményezniük a közös jövőnkről, és minél előbb kerül erre sor, annál jobb. Végső soron el kell ismerniük, hogy Oroszországnak vannak jogos érdekei, és fel kell hagyniuk a fenyegetések és megfélemlítések politikájával. Tágabb értelemben véve az emberiség ma ismét, mint már eddig is sokszor, útelágazás előtt áll. Közös érdekünk, hogy megakadályozzuk a súlyos konfliktus kirobbanását, és az elődeink nemzedékei által létrehozott nemzetközi együttműködési mechanizmus végleges összeomlását. 

Erre még mindig van lehetőség, ha kialakítjuk az összes fél érdekeinek igazságos és méltányos egyensúlyát, de nem a Nyugat felé tett egyoldalú engedmények árán. Ez viszont azt jelenti, hogy kompromisszumot kell kötnünk közös jövőnk tervezése során a közjó érdekében, elvetvén a diktátumot és a kényszerítést, és a világ „demokráciákra” és „autokráciákra” való felosztását.

Aggasztónak tartja-e, hogy az egész világ fegyverkezik?

Nem tudom, mennyire helyénvaló egy jól ismert latin mondás: „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”. Igen, aggasztó látni a fegyverkezést, s azt, hogy a szomszédságunkba, Ukrajnába ömlik a fegyver, hiszen a Különleges Katonai Műveletet végül is, részben, az onnan eredő biztonsági fenyegetések kényszerítették ki. Oroszország kiemelten fontosnak tartja saját biztonságát, s ez így is marad.

Többször is lehetett hallani olyan nyilatkozatot, hogy az orosz–ukrán háborúba Oroszországot belecsalták. Ennyire rossz lenne az orosz titkosszolgálat vagy ennyire rossz az orosz katonai vezetés?

Megnyugtathatom, nincs semmi gond ezen szolgálatainkkal. Mindent tökéletesen láttak és értettek. Talán naiv elképzelést alkottunk a Washington által vezetett kollektív Nyugat hazánkkal szembeni viselkedésének valódi indítékairól. Ezt Putyin elnök úr is őszintén elismerte nemrég egy interjúban. A 2000-es évek elején azt hittük, körülöttünk mindenki megértette, hogy Oroszország más ország lett, hogy nincs ideológiai konfrontáció, és ezért a szembenállás alaptalan. Akkoriban az orosz területen megjelenő szeparatizmus és a terrorizmus nyugati támogatását elnökünk a „gondolkodás és cselekvés tehetetlenségének tulajdonította: megszokták, hogy a Szovjetunió ellen harcolnak és továbbra is ezt teszik”.

A nagykövet szavai szerint Ukrajna csak egy eszköz a Nyugat kezében Fotó: Antonio Cotrim

A valóságban azonban kiderült, hogy a Szovjetunió megszűnése után a Nyugat célja az volt, hogy Zbigniew Brzezinski elképzelései szerint „végbe menjen Oroszország összeomlása,” az ország részekre darabolása és azok külön-külön befolyása alá vonása, hogy ne tudjanak úgy fellépni érdekeik védelméért, ahogy egy egységes orosz állam tudna. 

Ezért Ukrajnát következetesen eszközként használták Oroszország megfékezésére, fegyverekkel látták el és a NATO-tagsággal kecsegtették. Így, közvetlenül a határainkon, komoly veszélybe került Oroszország biztonsága: nem tízezer mérföldre innen (ahogy az amerikaiak egyszer azt mondták, hogy Irak, Afganisztán, Líbia, Szíria, Jugoszlávia kockázatot jelentenek az amerikai érdekekre és biztonságra), nem az óceánon túl, hanem közvetlenül Oroszország határainál, és azokon a területeken, amelyeket az oroszok több évszázadon keresztül benépesítettek, fejlesztettek és ahol az utódaik ma is élnek. Mindezt látva és felismerve Oroszország abban a reményben ment bele a minszki egyezmény megkötésébe, hogy ezzel véget vethet az Ukrajnában 2014-ben kezdődött belső konfliktusnak, és biztosíthatja a donbászi régió orosz lakosságának jogait. 

Ebben az esetben azonban a Nyugat ismét az elkötelezettség hiányáról tett tanúbizonyságot. A minszki egyezményt Ukrajna soha nem hajtotta végre, majd kiderült, hogy Németország és Franciaország meg sem kísérelte a végrehajtását előmozdítani. A volt francia elnök, Francois Hollande és Angela Merkel volt német kancellár nyilvánosan elismerte, hogy csak azért írták alá az egyezményt, hogy időt nyerjenek és felkészítsék Ukrajnát a háborúra.

A mai napig nem mutatott be Oroszország bizonyítékokat arra, amiért megtámadta Ukrajnát. Illetve, amiket bemutattak, azokról senki sem tudja, hogy valódiak-e. Van-e Oroszországnak olyan bizonyítéka, ami minden kétséget eloszlat, és ha van, eddig miért nem mutatták be? Hiszen akkor több mint egymillió katonának nem kellett volna meghalnia a fronton.

Említettem már az Oroszország biztonságát fenyegető közvetlen veszélyt, amely Ukrajnából érkezett. Hadd emlékeztessem önöket is, hogy a másik fő ok az 2014-ben Kijevben történt alkotmányellenes, véres államcsíny. Annak vezetői körülbelül ötven személyt elevenen égettek el az Odesszai Szakszervezetek Házában, pusztán azért, mert nem akarták elfogadni a kijevi eredményeket. Hadat üzentek saját népüknek és az új kormánnyal egyet nem értő tartományoknak, a Krím félszigetnek, ahol népszavazással döntöttek az Oroszországhoz való csatlakozás mellett, valamint a Donbásznak. Agresszíven léptek fel az ország többségében oroszok lakta keleti részével szemben. Először Porosenko, majd Zelenszkij rezsime „alacsonyabb rendű, kiirtásra ítélt” személyeknek minősítette őket. Törvényeket fogadtak el az orosz oktatás és média betiltására, illetve előidézték az egyházszakadást az ukrán ortodox egyházban. Nyilvánosan kijelentették, hogy minden oroszt fizikailag vagy törvényileg kipusztítanak. 

Ezért indult a különleges katonai művelet, hogy véget vessen Kijev donbászi oroszok ellen irányuló háborújának, továbbá – mint már említettem – az Ukrajna területéről érkező, Oroszország biztonságát fenyegető veszélyek kiküszöbölésére. És ezen célok folyamatosan valósulnak meg.

Sajnos a kérdése úgy van felépítve, hogy bárhogy, akár száz tényt idézve válaszoljak is, az nem fog meggyőzőnek tűnni, ha nem szolgálok konkrét „bizonyítékkal”. Talán valami olyasmit akart hallani, mint Colin Powell esete a porosfiolával, aki azt az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülésén a kezében rázva próbálta igazolni az Irak elleni háború szükségességét? Vagy olyasmit, mint Kassa 1941-es bombázása, ami ürügyül szolgált arra, hogy Magyarországot belerángassák a Szovjetunióval vívott háborúba. Mindkettő, mint később kiderült, kitaláció és jól átgondolt provokáció volt. Oroszország nem vesz részt ilyen ügyekben. Az orosz hatóságok által ismételten felhozott számos érv elégséges, és elég meggyőző.

Oroszországot azért nem lehet szétdarabolni, mivel hatalmas és rengeteg erőforrással rendelkezik? Milyen utat választ Oroszország, önmaga próbál érvényesülni, vagy igyekszik megtartani azokat a nyugati kapcsolatait, amelyek még megvannak?

 

A Szovjetunió területe az Orosz Birodalom területe volt egykor, és mint látjuk, szétesett, azaz a Brzezinski-terv működött. Ez mással is megtörtént, Jugoszlávia is többnemzetiségű ország volt és darabjaira hullott, vagy akár Magyarországot is említhetem, amely erős és büszke hatalom volt, amíg Trianonban szét nem darabolták. A minta minden esetben ugyanaz volt – az egységes, független államok meggyengítése és szétszakítása. Oroszország mondhatni kiválóan van: a gazdasági növekedés meghaladja a GDP 3,5 százalékát, kicsi az államadóssága, emelkednek a reálbérek, alacsony a munkanélküliség, s mindez a soha korábban nem tapasztalt nemzetközi szankciók idején történik.

Hatékonyak ezek a szankciók?

 

Hatékonyak olyan tekintetben, hogy tönkreteszik a Nyugattal, az Egyesült Államokkal, Európával, Kanadával, és Japánnal ápolt kapcsolatainkat. De épp ezért újra kellett szerveznünk a gazdaságunkat, s ez sikerült is. Jelenleg a legnagyobb kereskedelmi partnerünk Kína, az Indiával való kereskedem is feljövőben van, az egyik legnagyobb vásárlója az orosz olajnak. A szankciók hatására olyan fejlett iparágak erősödtek meg, mint például a polgári repülőgépek gyártása. Ezen a területen nem voltak nagy fejlesztések az ezredforduló környékén, ma két olyan repülőgépet is gyártunk, amelyek kizárólag orosz technológiát és alkatrészeket használnak. A Szuhoj Superjet már repül, a másik MC–21-es pedig tesztelés alatt áll. Sikeresek vagyunk, persze ennél is sikeresebbek lehetnénk, ha a Nyugat nem tagadta volna meg a velünk való együttműködést.

Tud ma Coca-Colát vásárolni Oroszországban?

Szerintem igen, bár nem vagyok nagy rajongója, így nem tudom. Akkor már inkább maradok az orosz sörnél. De nem is a kóláról szól ez a viszály. Említhetem a bankrendszert, amelyből Oroszországot kizárták, az összes nemzetközi rendszer elérhetetlen számunkra, nincs Visa vagy Mastercard. Létrehoztuk így saját rendszerünket, a MIR-t, mely mára túlnőtt Oroszországon és más országok is használják, például a volt szovjet tagköztársaságok többsége, és Irán. Oroszországban 2023-ban elindult egy, a SWIFT-hez hasonló bankközi üzenetküldő rendszer. A Kínával való kereskedésünk csaknem 95 százaléka jelenleg nemzeti valutákban történik. Tavaly a kereskedelmi volumenünk kétszázmilliárd dollárra rúgott. Az olajkereskedelem ma már nem kizárólag dollárban folyik, így például India is rúpiában fizet.

 

Magyarország nem ért egyet a szankciós politikával, ahogy a háborúval sem, mi inkább békét szeretnénk mihamarabb. Hol van Magyarország szerepe Oroszország szemében? Barát, ellenség, partner? Nem baráti ország?

 Nem szeretnék semmilyen titulust Magyarországra aggatni. Nagyon jó, pragmatikus a kapcsolatunk. Természetesen van olyan ügy, amiben nem értünk egyet, de tiszteletben tartjuk a másik álláspontját. Ez pedig nagyon fontos. Ezért tudnak a vezetőink rendszeresen találkozni és nagyon nehéz kérdésekben is tárgyalni. Nyilván a gazdasági kapcsolatainkat súlyosan befolyásolják a szankciók, amelyeket Magyarország is fenntart. Azt látjuk, hogy a magyar fél mindent megtesz, amit a büntetőintézkedések engednek, hogy a viszony megfelelő maradjon. A kulturális kapcsolatokat is megpróbáljuk fenntartani. Nem próbáljuk meggyőzni egymást arról, hogy a mi véleményünk az üdvözítő. A szankciók azonban lassan, de biztosan behatolnak a kapcsolatainkba.

A kapcsolataink értékelésénél fontos megjegyezni, hogy több találkozó is volt Vlagyimir Putyin és Orbán Viktor miniszterelnök között.

Szerintem ezek a megbeszélések azt jelzik, hogy mindketten a nehézségek ellenére fenn akarják tartani a kapcsolatot. Ismétlem, nem értenek egyet mindenben, de tisztelik a másik álláspontját. Elnökünk a kínai Egy út, egy övezet csúcs során létrejött találkozójuk után elmondta, nem ért egyet azon vádakkal, miszerint Orbán Viktor miniszterelnök oroszbarát érzelmeket dédelget. Kifejtette továbbá, hogy „a magyar miniszterelnököt elsősorban nem azért támadják, mert az európai vezetőkétől eltérő álláspontot képvisel, hanem mert van bátorsága kiállni népe érdekeiért. Ez a bátorság sok mai európai politikusból hiányzik. Féltékenyek rá, ezért támadják.” Úgy vélem, Orbán Viktor jól ismeri és érti Oroszországot, ez pedig lehetőséget teremt arra, hogy a pragmatikus viszony fennmaradjon.

Vlagyimir Putyinról sokan azt mondják, hogy borítékolni lehet a győzelmét. Így lesz? És ha újra ő fogja elnökölni az Orosz Föderációt, akkor mi a biztosíték arra, hogy egészségi állapota ezt megengedi? Hiszen folyamatosan azt olvassuk nyugati titkosszolgálati jelentésekből, hogy legalább három halálos betegsége van.

Putyin elnök jelenleg a legnépszerűbb politikus Oroszországban, ez való igaz. A különféle közvélemény-kutatások szerint támogatottsága a lakosság körében rendre hetven-nyolcvan százalék közötti. Az országunk előtt álló kihívások és veszélyek jelenlegi nehéz időszakában az orosz választók olyan politikust látnak benne, aki Oroszország szuverenitásának és biztonságának védelme, valamint gazdaságának és társadalmának továbbfejlesztése érdekében összefogja többnemzetiségű és sokszínű népünket.

Sokan a politikai stabilitás erősítésében, a polgári jólét javításában elért valós eredményekhez kötik a nevét. Az oroszok túlnyomó többsége megérti, hogy az ő vezetése alatt Oroszország sikeresen túljutott számos problémán, legyen szó a pénzügyi válságról vagy a nemzetközi szankciókról, és hosszú utat tett meg onnan, a '90-es években elfoglalt gyönge pozíciója után mára a világ egyik legbefolyásosabb fejlődési központjának számít, amely biztosítja az erőegyensúlyt a nemzetközi színtéren. Ami az elnök úr egészségét illeti, nincs semmi baj. Peszkov elnöki szóvivő úrnak ezt nem egy alkalommal kellett megerősítenie az ukrajnai és nyugati médiában terjesztett számos sajtóhír kapcsán. Kérem, ön ne segédkezzen ezen álhírek terjesztésében. A magam nevében hozzá kell tennem, hogy úgy gondolom, hogy az ilyen kérdések nem illendők; nem ez a megfelelő fórum. Meglep, hogy az érdeklődése e téren kizárólag az orosz választásokra irányul. Folyamatosan követem az önök lapjában közölt publikációkat, és ott még nem találkoztam hasonló kérdéssel például az amerikai elnökválasztás jelölteinek egészségi állapotával kapcsolatban. Az egyetlen észszerű magyarázat csak az lehet, hogy az amerikai választások esetében már minden ismert.

Mi garantálja, hogy demokratikus választások lesznek Oroszországban? Lesznek külföldi ellenőrök? Lesznek újságírók Nyugatról? Van-e például arra lehetőség, hogy bármelyik magyar szerkesztőség a helyszínen tájékozódjon?

Az orosz elnökválasztás három napig tart majd, március 15. és 17. között. Az egész orosz társadalomnak az az érdeke, hogy a lehető legnyitottabb és legszervezettebb módon történjen meg, és hogy a lehető legtöbb orosz menjen el szavazni. A széles szavazóbázis – Oroszországban a szavazók száma több mint 112 millióra tehető a legfrissebb adatok szerint – elengedhetetlen feltétele az orosz népakarat demokratikus megnyilvánulásának. A korábbi évek tapasztalatai szerint országunkban hagyományosan magas részvétel mellett zajlik az elnökválasztás. A Központi Választási Bizottság mindent megtesz annak érdekében, hogy ezúttal is minden orosz állampolgár részt vehessen a választásokon, és kifejthesse a véleményét. Természetesen ez a lehetőség a Magyarországon tartózkodó orosz állampolgárok számára is adott; az erre vonatkozó tájékoztatást a nagykövetség honlapján és közösségi oldalain is mindenki megtalálja majd. A választás nyilván a verseny szellemében zajlik majd. A Központi Választási Bizottság négy jelöltet regisztrált, a választást pedig, természetesen, megfelelő módon ellenőrzik majd. A Központi Választási Bizottság 95 ország megfigyelőinek küldött meghívót és körülbelül ötszáz és ezer közti külföldi megfigyelő részvételére számítunk. Közülük néhányan nemzetközi szervezetek, delegációk tagjaiként érkeznek majd. Megfigyelő tevékenységükhöz a legnyitottabb és legkedvezőbb feltételeket biztosítjuk majd, például szabadon utazhatnak majd az összes, általuk szükségesnek ítélt térségbe. Számítunk rá, hogy választási megfigyelőként érkeznek majd külföldi parlamenti képviselők, külföldi szakértők és természetesen újságírók is, a nyugatról ugyanúgy, mint a déli és keleti országokból is. Óriási az érdeklődés az orosz választás iránt, hiszen az valóban kiemelt fontosságú. A külföldi média képviselői, akik kaptak akkreditációt az orosz külügyminisztériumtól, ezzel az akkreditációval jöhetnek. Amennyiben az önök szerkesztőségéből a kollégák szeretnének a helyszínről tudósítani a választás alatt, akkor folyamodjanak az orosz külügyminisztériumhoz akkreditációért. A rendszer roppant egyszerű és világos.

Hogyan lett az ’56-os forradalom náci felkelés az orosz tankönyvekben?

Nem titok, hogy a két nép közös történelmében vannak összetett kérdések, amelyek folyamatos figyelmet és kiegyensúlyozott hozzáállást igényelnek. Ezek nem tegnap keletkeztek, és nem oldhatók meg egyik napról a másikra. Az ilyen ügyeknél az a fontos, hogy miként közelítsük meg őket. Ennek a megközelítésnek, véleményem szerint, legalább a következő elemeket kell magában foglalnia: először is, a múltbéli eseményeket lehetetlen mai szemszögből megítélni úgy, hogy a történelmi kontextust és az akkori viszonyokat figyelmen kívül hagyjuk. Épp ezért nagyon fontos, hogy szakmai diskurzust folytassunk történész szakértők és olyanok bevonásával, akik szemtanúi voltak a történelmi eseményeknek. Másodszor pedig, politikai akaratra van szükség annak felismeréséhez, hogy bizonyos döntések hibásak voltak, és hogy továbblépjünk az országközi kapcsolatok elmélyítésében. Végezetül kiemelném, hogy rendkívül rövidlátó dolog a múlt tragikus eseményeit arra használni, hogy a jelenlegi valós helyzetből, opportunistaként, politikai hasznot húzzunk. Különösen szerencsétlen, ha ezt egy külső, harmadik fél teszi. Az 1956-os eseménysorozat kétségtelenül a közös történelmünk komplex, összetett kérdéseinek egyike, amelyek aprólékos, megfontolt hozzáállást igényelnek. Szeretném biztosítani önöket, hogy a modern Oroszország tiszteletben tartja a magyar nép történelmi emlékeit, és mindig arra törekszik, hogy pontosan a a fent vázolt hozzáállást kövesse. 1992 novemberében Jelcin elnök budapesti látogatása során nyilvánosan is beszélt erről a kérdésről. Akkor, mintegy szimbolikusan, a magyar fél rendelkezésére bocsátotta az 1956-os eseményekről szóló archív dokumentumokat, és hibának ismerte el a régi szovjet vezetés tetteit. Később, 2006-ban Putyin elnök Budapesten megjegyezte, hogy a múlt minden problémája ellenére, amelyhez kétségtelenül hozzátartozik 1956, a jövőre kell gondolni és fejleszteni kell a kétoldalú kapcsolatainkat, együttműködésünket. Tavaly a Keleti Gazdasági Fórum plenáris ülésén Putyin elnök megismételte, hogy Oroszország már régóta hibának ismerte el a Szovjetunió politikájának ezt a részét, és hangsúlyozta, hogy „a külpolitika területén nem lehet olyat tenni, ami egyértelműen ellentétes más nemzetek érdekeivel”. Később, októberben, megismételte korábbi kijelentéseit, megjegyezve, hogy Magyarországon akkoriban komoly belső tiltakozások voltak, ugyanakkor rámutatott a nyugati országok szerepére is a magyar társadalom problémáinak továbbszításában. Politikai szempontból tehát ezt a témát lezártnak tekintjük. Ami az 1956-os felkelés történelmi kontextusban történő értékelését illeti, e e célra működik egy megfelelő kétoldalú bizottság, amely – szükség esetén – újrakezdheti tevékenységét. 

Egy ilyen szakszerű és felelősségteljes beszélgetés, többek közt, lehetővé tenné annak történelem opportunista módon történő átírásának kizárását, a kényelmetlen tényeket elhagyását, valamint az aktív résztvevők szerepének elhallgatását. Az 1956-os magyarországi események bemutatása során természetesen nem lehet megkerülni az új orosz történelemtankönyv témáját. Egyértelműen kijelenthetem, hogy a tankönyv szerzői nem akarták vagy akarják megsérteni Magyarországot.

Sajnos a tankönyvről szóló hír egy elfogult hírügynökségtől és szándékosan torzított formában jutott el a magyar médiához, és valószínűleg ezért váltott ki olyan reakciót, amit nem érdemelt volna meg. A nagykövetség jelenleg rendelkezésre álló információi szerint azonban a szerzőpáros figyelembe vette, hogy a könyv tartalma milyen vitát váltott ki a magyar társadalomban, és már tervezik, hogy némileg módosítják a szöveget.

Az orosz nagykövetség iskolája egyébként a diplomáciában dolgozók napja alkalmából, amelyet hazánkban február 10-én ünnepelnek, rajzpályázatot hirdetett. És egyet kell érteniük abban, hogy amennyiben az oktatási folyamatunk célja a Magyarországról alkotott negatív kép kialakítása lett volna, akkor nem valószínű, hogy a gyerekek ilyen jellegű alkotásokat küldtek volna be a pályázatra.