Farah Pahlavi-játékunk nyertesei

Farah Pahlavi könyve megrázó, felkavaró vallomás. Az utolsó iráni királynő emlékirataiból kiderül, hogyan ismerkedett meg Mohammed Reza Pahlavi sahhal és milyen kalandokat éltek át együtt.

1959. október 14-e volt, a születésnapom. Huszonegy éves lettem, és most mondtam igent a királynak. Igent a szerelmére és a kivételes sorsra, amelyet magában rejtett ez a szerelem. Királynőként a legjobb és a legfájdalmasabb dolgok vártak rám, amelyeket még távolról sem tudtam elépzelni. Amikor elváltunk, az uralkodó arra kért, hogy egyelőre tartsam titokban a hírt. Képtelen voltam elhallgatni a hozzátartozóim elől, túlságosan boldog voltam, túlságosan izgatott!

Alighogy hazaértem, máris elmeséltem mindent anyámnak és a nénikémnek, majd valamivel később a hivatalból hazatérő bácsikámnak is. Mama láthatóan össze volt zavarodva, örömébe nehezen palástolt féelelm vegyült. Persze osztozott a boldogságomban, de később bevallotta, egyből az jutott eszébe, hogy az apám vajon helyeselte volna-e a dolgot. Azt beszélték, hogy a király körül csupa intrika az udvar, egyesek rosszmájú megjegyzéseket tesznek másokra, az anyakirálynő ilyen, a hercegnők meg olyanok. A magamfajta szilárd jellemű, naiv lány vajon megtalálja-e a helyét ezek között az emberek között, akik a klikken belül nevelkedtek, akik jártasak a hatalmi játszmákban, az udvari zsargonban, a diplomácia finomságaiban? - tépelődött anyám. Nyugtalankodott, de hát mit mondhatott volna, mit tehetett volna? És mire lett volna jó, ha bármit mond vagy tesz?

Mivel nem bírtam veszteg maradni, még aznap felhívtam Elli barátnőmet:
- Gyere ide azonnal, valamit mondanom kell neked.
- Mit? Miért nem mondod el most?
- Telefonban nem lehet. Ugorj taxiba, és gyere. De gyorsan! Gyorsan!
- Farah, te megbolondultál? De hát mi történt veled?...
- Nagy hírem van - mondtam.
- Férjhez mész!
- Igen!
- De hát ez csodálatos! Kihez? Ismerem őt? Azonnal áruld el a nevét!
- Éppen ez az, amit nem tehetek. Majd itt megtudod. Már legalább öt percet elvesztegettél!
- Nem bírom kivárni...
Úgyhogy sorolni kezdte az unokatestvéreimet.
- Reza? Lefogadom, hogy Reza az.
- Megbolondultál? Reza olyan, mintha a testvérem volna.
- Kamran?
- Mi jut eszedbe!
- Párviz? Jahja?
Végül, miután minden sorba vette, hirtelen nyíltan kimondta, s nevetésben tört ki:
- Akkor már csak egyetlen ember marad: a király.
- Ő az!
Kiesett a kezéből a kagyló, és sokáig egyetlen szót sem bírt kinyögni.