Szerelmes-bús kisregény

Éljenek a gazdátlan szívek! Ezt kiabálja a főhősnő barátaival a hóban hemperegve. Berniczky Edit most megjelent kisregénye egyszerű, de nehéz történet egy válásról, melyet sokan ismerősként olvashatnak, akik bár házasságban éltek, de szerelmi kalandba keveredtek, s emiatt tönkrement korábbi életszövetségük, szétesett a családjuk. Ajánljuk a könyvet azoknak, akik most szeretnének házasodni, de azoknak is, akik párkapcsolati krízishelyzetbe kerültek. Róluk, értük, nekik szól ez a kötet.

Berniczky Edit, Gazdátlan szív című kisregénye a Párkapcsolat regénytár első kötete. A következő oldalakon részletet közlünk a regényből.

*

- Mit eszel? - kérdezi Dezső szemüvegét az orrára tolva.
- Talán görög salátát és rizst.
- Én garnélarákot és rizibizit. Kávét kérsz?
- Nem, csak ásványvizet - válaszolom férjemre nézve. Férjemre, aki már nem is a férjem. Vagy három hónapig még az? Kit tudja. Az előbb, miközben tankoltam, sírógörcsöt kaptam. Néma zokogás rázott... Erőt vettem magamon, elindítottam az autót, feltettem a napszemüveget. Milyen jó, hogy süt a nap, el lehet bújni a szemüveg mögé.
- Hát maguk? - néz a portás kérdően ránk, amikor a bíróság épületébe lépünk. - Miért nincsenek a napon, ilyen időben a napon kell lenni - morog az orra elé. A Napon talán elolvadna a szomorúságom Ehelyett másodpercek múlva saját válóperes tárgyalásomra lépek be rezzenéstelen arccal kurta szoknyámban. Egy női magazinban olvastam, hogy válóperre kosztümben illik menni és fotóst is szokás hívni. A pillanat utolérhetetlensége, a szabadság megkapott mámora állandóságot és képkeretet kíván. Barátnőm, aki fotózhatott volna, nem ért rá, alkalomhoz illő kosztümöm sem volt, de találtam egy rövid, piros szoknyát ezüst csíkokkal, Ez pont jó lesz, gondoltam otthon a tükör előtt, többet úgysem veszem föl, nehogy eszembe jusson, ami úgy is állandóan velem lesz: a vágyott önállóságom, kicsikart, hazugság nélküli életem ára. Éreztem, feláldoztam Adél és Károly biztonságos gyerekkorát. És már nem is lehet visszacsinálni. Dezsőnek barátnője van, amiért én haragszom, de ő sem tudja megbocsátani Andrást. De mindegy is, mert beszélgetni úgy sem tudtunk. Mindennek ellenére pontosan érzem, jóvátehetetlen dolog történik válásunkkal.
- Ezt ne vedd föl - lép mögém férjem - túl csinos vagy, így nem tudok elválni tőled.
- Mi?! - meredek Dezsőre, amíg megigazítom szoknyámat. Külön indulunk el, két kocsival, de egyszerre érkezünk meg. Megilletődve lépünk a terembe, a két asztal egymással szemben elriaszt.
- Ideülhetek mellé? - kérdezi Dezső rám pillantva.
- Hát, ha akar - mondja meglepetten a bírónő, és ha a felperes megengedi.
- A felperes megengedi.
Az én vagyok, mosolyodom el, és székemet férjem székéhez közelebb húzom. A gyerekek elhelyezésénél könnyes lesz a szemem, mégsem fogok sírni, határozom el, de annál jobban folynak a könnyeim. Dezső megfogja a kezemet, ez zavar, kibújok a szorításából. Zsebkendőt persze nem hoztam.