Aki szerencsétlen, rossz is!

A gyerekek meglepő módon viszonyulnak a szerencsétlen, elesett emberekhez - derült ki egy nemrég publikált kutatásból. Az ötévesek ugyanis egy kalap alá veszik a"szerencsétleneket" és a "rosszakat": elítélik és nem szeretik, nem segítik őket.

Karácsonykor igyekszünk megkönnyíteni azoknak az életét, akiknek az elviselhetőnél nehezebb sors jutott osztályrészül: az ünnep az emberbaráti szeretet és az adományozás időszaka is egyben.

Egy nemrég publikált tanulmány szerint az, hogy másokon segítünk, adakozók vagyunk, és együttérzünk az elesettekkel, nem automatikus, velünk született tulajdonság. A kutatók szerint a nagylelkűség tanult folyamat - olyan, aminek "túl kell nőnie" más hatásokon, például azon, hogy lenézzük a szegényeket, vagy őket okoljuk a saját bajaikért. Viszont gyakran túlbecsüljük azokat, akik szerencsésebbek nálunk, akik sikeresebbek, mint mi, .

Egy, a Newsweekben megjelent cikk szerzője, Wray Herbert szerint "az emberek az egyszerű szerencsét is morális nagyítón nézik" - erre pedig a gyerekek szolgáltatják a legjobb példát, hiszen őket még kevésbé befolyásolják a megszerzett tapasztalatok.

Egy korábbi kutatásban, amelyet a Harvard Egyetem pszichológusai végeztek, a gyerekeknek olyan történeteket meséltek, amelyekben jó vagy rossz szerencséről, jó vagy rossz viselkedésről volt szó. Például: egy szerencsés gyerek talál egy ötdollárost az utcán; a szerencsétlen gyerek focimeccsét elmossa az eső; a jó gyerek önkéntes munkára jelentkezik a tanáránál, a rossz pedig hazudik a szüleinek. Ezek után a kutatók megkérdezték a kísérletben részt vevő, 5 és 7 év közötti gyerekeket, melyik történet szereplője volt nekik a legszimpatikusabb.

"Nem meglepő, de a gyerekek azokat a szereplőket jobban szerették, akik jól viselkedtek" - mondta a Pszichológia Tudomány című amerikai szaklapban a kutatás vezetője, Kristina Olson. "De a gyerekek a szerencsés szereplőket is jobban kedvelték, mint a szerencsétleneket. A szerencsét, azaz egy külső, irányíthatatlan befolyásoló tényezőt ugyanúgy fogták fel, mint a jóindulatot vagy a tisztességet."

Egy másik vizsgálatban Olson és kutatótársai két képet mutattak meg a kisiskolásoknak. Az egyik képen két, különböző színű pólóba öltöztetett gyerekcsoport szerepelt: az egyik csapat "szerencsés" volt, a másik pedig "szerencsétlen" - legalábbis ilyen jellemzőket mondtak róluk a kutatás vezetői. A másik képen néhány új arc is felűnt a gyerekek között, ki ilyen, ki olyan pólóban - róluk a pszichológusok nem mondtak semmit. Megkérték a vizsgálatban részt vevő kisiskolásokat, hogy meséljék el, mit gondolnak azokról, akik újonnan kapcsolódtak a csoportokhoz.

A megkérdezett gyerekek véleménye egyértelmű volt: sokkal szimpatikusabbnak találták, a "szerencsés" csapat pólóját viselőket - annak ellenére, hogy ezen az egy jelzésértékű ruhadarabon kívül nem tudtak róluk semmit, még azt sem, hogy valójában szerencsések-e vagy sem. Mindössze azért voltak róluk jobb véleménnyel, mert valahogyan kapcsolódtak azokhoz, akik szerencséseknek voltak beállítva.

"Miért viszonyulnak ilyen cinikusan a gyerekek azokhoz, akik balszerencsések" - teszi fel a kérdést Wray Herbert. "Miért gondolják azt, hogy akinek nem sikerült jól az élete, az csak rossz ember lehet, akinek nincs szüksége a szeretetre és az együttérzésre?"

Kristina Olson szerint az emberek alapvetően szükségük van arra a hitre, hogy "jó dolgok jó emberekkel történnek, a rossz dolgok pedig a rossz emberekkel". A gyerekek pedig "összemossák" az érzelmi válaszaikat: nem tudnak különbséget tenni a rossz viselkedés és a rossz szerencse között -, ha valami miatt rosszul jött ki a lépés valakinek, azt valószínűleg meg is érdemelte.

Herbert szerint a legelkeserítőbb az, hogy már a legfiatalabb gyerekek körében is jól érzékelhető ez a cinizmus: "Az előítéletek már hároméves gyerekeknél is megjelennek" - írja Herbert. "Ez a hozzáállás pedig állandósíthatja a társadalmi igazságtalanságokat, és elmélyítheti a szerencsésebb életűek, és a rászorulók közötti szakadékot."