Bölcsi vagy a mami szoknyája

Egy amerikai tanulmány szerint akár jót is tehet a gyereknek, ha a szülő kétéves kora körül közösségbe adja és visszamegy dolgozni. A tengerentúli tudósok szerint ez elsősorban a szerényebb körülmények között élő csemetéket fejleszti, ők ilyenformán sokkal jobban teljesítenek majd az iskolában. A magyar szakemberek szerint nem ilyen egyértelmű az összefüggés az anyagi helyzet, a gyerek nevelése és a fejlettségi szintje között - meghatározóbb, hogy az anyának mire van igénye.

Ranschburg Jenő szerint nem is a család vagyoni helyzete alapján kell arról dönteni, hogy a meddig maradjon otthon az anya a gyerekkel. Sokkal fontosabb, hogy ő mennyire érzi jól magát ebben a szerepben.

"Az alapvető szempont az, hogy az anyának mennyire jó vagy mekkora áldozat az otthon maradás. Abban az esetben, ha ő mind anyagi értelemben, mind pedig szociálisan pompásan megvan, akkor a gyerek számára ez a lehető legelőnyösebb megoldás. Abban a pillanatban viszont, ha őt valamilyen ok kifelé húzza a családból, akár a hivatástudata, akár az anyai szereppel való elégedetlensége, akár a 'négy fal' konfliktus - vagyis hogy nem tud egyedül maradni a gyerekkel -, az otthonlétnek már semmi előnye nincs a gyerek számára, és a bölcsőde nagyon is ajánlott."

Ha van egy nagymami

A szakember szerint csak abban az esetben jelenthet köztes megoldást egy családtag segítsége, ha az illető szoros kapcsolatot ápol a kicsivel. "Ha van a családban nagyszülő, aki már nem dolgozik, és akinek jó kapcsolata van a gyerekkel, az nagyon jót tesz a kicsinek."

A gyermekpszichológus szerint egyéves kor alatt semmiképp sem lenne szabad bölcsődébe adni a csemetét, de másfél két éves kora körül, ha jól képzett szakemberek közé és jól felszerelt intézménybe kerül, az adott esetben jobb lehet, mint a családi felügyelet.

Nem a mennyiség, a minőség a fontos

A szakember úgy véli, nincsenek jelei annak, hogy gyerek már "társaságba" kívánkozik, a döntés tehát mindenképp az anya kezében van, akinek azt kell figyelembe vennie, hogy ebben az esetben az együtt töltött idő minősége számít, és nem a mennyisége.

"Ha a szülő boldog, hogy dolgozni mehet, és utána nagyon boldogan tölti együtt a délutánt vagy az estét a kicsi gyerekével, az hasznosabb a gyereknek, mintha a szülő kényszeredetten marad otthon, és ebből a kapcsolatból kifelé vágyik. A gyereknél ugyanis a közösségbe vágyás, hároméves kor alatt semmiképp sem jelentkezik, sőt, ez inkább négyéves korra jellemző."

Ranschburg Jenő szerint ha az édesanya a bölcsőde mellett dönt, akkor az ott dolgozó szakemberek, dadusok tudása sokkal fontosabb, mint bármilyen jól hangzó fejlesztőprogram. "A bölcsődei gondozónő magatartásának, kicsit leegyszerűsítve, elsősorban a tyúkanyói aspektus felel meg. Itt a szerető, gondoskodó, meleg, biztonságot nyújtó anyapótlás az, amire vagy akire a gyereknek szüksége van ebben az életkorban. Valójában a babák intellektuális kíváncsisága, a játékossága, mentális fejlesztése kevésbé jelentős. Ebben az életfázisban ezt még mindig a délutáni órákra és a szülőre bíznám. A bölcsőde lényege az, hogy a baba tényleg fölszabadult tudjon lenni, ne érezze azt a fájdalmat, amit a napi elszakadás jelent. Itt igazán még nincsenek társas kapcsolatok az ott lévő gyerekek között. Nincs olyan szociális élet, mint amit az óvodában a gyerekek között már megtalálunk."

Nem megszokja, beletörődik

Gitta gyereke tavaly került bölcsibe, igaz, az édesanya nem jószántából döntött úgy, hogy visszamegy dolgozni, ha nem teszi, valószínűleg az állását veszítette volna el.

"Szörnyű nehéz volt az első néhány hét, Tomi egyáltalán nem akarta a dolgot. Szívszaggató jelenetek zajlottak minden reggel, hiába voltak a dadusok kedvesek, eleinte egész nap nem tudták megvigasztalni. Már azt fontolgattam, hogy inkább munkahelyet váltok, keresek valamilyen távmunkát, hogy ne 'kínozzam' a gyereket, de hát ez se egyszerű."

Ranschburg Jenő szerint is nagyon nehéz időszak a beszoktatás a szülő, de főképp a gyerek számára. "Ezt a dolgot nem lehet elfogadtatni a gyerekkel. Rejtő Jenővel szólva: amikor az ember látja, hogy valamit soha nem lehet megszokni, hát beletörődik. A gyerek nem szokja meg, de beletörődik, mert nem tud mást tenni. De abban a pillanatban, amikor egy hétig beteg, és a gyógyulás után újra menni kell, ismét tiltakozni fog, és megint napokig tart, amíg megbékél a helyzettel. Az olyanfajta elfogadás, mint ami az óvodában van, vagyis, hogy a gyerek egyszerűen szereti azt a közösségét, itt nincs. Az ovis pontosan tudja, hogy délután érte jönnek, és pontosan tudja, hogy jön a hétvége, amikor otthon lehet, de ez az egy-kétévesek számára vagy az egyévesek számára még nem létezik. Az ilyen korú gyerek fel sem fogja a jövőt vagy a múltat. Az ő számára csak a jelen van, és ez az elszakadást jelenti, az örök bizonytalansággal, hogy nem tudhatja, mennek-e érte, vagy sem.