Szeretkezések nélkül nem élet az élet

Bárcsak tudnák a nők férfiszemmel látni a világot, férfiaggyal gondolkodni néhány helyzetben! Addig, amíg erre nincs mód, inkább kérdezzünk meg egy pasit, hogy ő hogyan látja helyzetünket.

Drága Facér Pasi,

te okos csávónak látszol, olvasgattam korábbi leveleidet is, és tényleg sokat tudsz a férfiúi és a női lélekről egyaránt, csak hát: facér vagy.

Ez önmagában nem baj (bizonyos helyzetekben kifejezett előny), csak akkor lehet gond, amikor valamilyen problémás kapcsolatban vergődő valakinek akarsz tanácsot adni, olyasmiről, amiről úgy érzem, keveset tapasztaltál. (?)

Amikor azt írod valamelyik korábbi leveledben, hogy a szexuális vágyak elmúltával is jó lehet a házasság, ha a felek között megmarad a kölcsönös tisztelet és bizalom, akkor én például ordítok, mert nálunk már jó régen elmúltak a vágyak (noha alig 6 éve vagyunk házasok), annyira, hogy a páromnak még az érintésétől is viszolygok, ugyanakkor szellemileg továbbra is kölcsönösen tiszteljük és elismerjük egymást, kikérjük egymás véleményét, még a bizalom is megvan, na jó, egy bizonyos határig... de mégis, az egész romlik, mert a szex annyira de annyira tud hiányozni, és nem azért, mert különösebben nimfomán lennék.

Mit csináljon ilyenkor az ember? Váljon vagy ne váljon? Van egy gyönyörű kislányunk, akiért mindketten rajongunk, és neki eléggé szüksége van mindkettőnkre (bár valószínűleg rám kicsit jobban), nem akarok kitolni vele se, a páromnak is kellenék, meg még nekem is sokat számít a védelem, amit nyújt - de mégis, megőrülök már itthon, csak sorvadok, sorvadok...

És bizony félre is léptem már néhányszor, hol ilyen hol olyan lelkiismerettel, és azt is tudom, hogy nem vagyok egyedül a problémával - de félrelépésekre nem lehet alapozni semmilyen kapcsolatot, és hát így sem tisztességes, valaki mindenképpen hazudik, de amúgy meg sokkal nehezebb volna, vagy mégsem?

Szóval ezek olyan gondok, amivel facéran az ember nem szembesül - talán nem is tettem jól, hogy neked írtam - de talán tudsz mondani valamit, bármilyen facér is vagy? :-)

Kedves!

Valóban nem fogom tudni a megoldást a te esetedre, hiszen például azt sem árultad el, hogy miért is vagy ennyire rosszul, ha a férjed hozzád ér (vagy legalább is szeretne). Lehet, hogy inkább a szexológusunknak kellett volna címezned ezt a levelet? Mindössze 6 év után viszolyogsz a férjed érintésétől - ezt nem tartom egészen normálisnak. Az addig természetes, hogy hosszú évek múltával már nem olyan szenvedélyes a szex, még az is érthető, ha mindenféle "segédeszközökhöz" nyúlnak a párok, de a viszolygás, az szerintem nagy gáz.

Ennek most hirtelen egyetlen okát látom: a lelki elhidegülést. Lehettek ti szellemileg jó társak, ha nem kell ő már neked úgy, ahogy van: emberként. Igazad van, a kölcsönös tisztelet és megbecsülés nem elég: szeretni kell egymást. Elég mélyen ahhoz, hogy ha hozzád ér húsz év múlva, akkor ne azt érezd: "milliomodszor ért már így hozzám, mindjárt sikítok", hanem azt érezd: "de jó, ha ezek a forró, erős kezek engem simogatnak".

Egyébként tényleg fontos kérdést tettél fel, sokan szenvednek attól, hogy tartós párkapcsolatban, bár lelkileg nagyon együtt tudnak működni, a szex egyre langyosabb. A lelki közelség, az érzelmi intimitás bármilyen rosszul is hangzik, a szenvedélyes szex rovására megy - de annyira nem, hogy utáld, ha hozzád ér a párod. Még egyszer mondom, a ti esetetek nem egészen normális.

Így, ahogy lefestetted a kapcsolatotokat, természetesen senki sem szeretné leélni az életét és neked sem javaslom. Szeretkezések nélkül azonban nincs élet, tehát, ha nem tudsz már nyitni a férjed felé szexuálisan, akkor két választásod van: kettős életet élsz továbbra is, vagy elválsz, vállalva a függetlenséget és a magány rizikóját. Én a helyedben a "viszolyog" és a "sorvadok" szó, valamint az indulat miatt, amit éreztem a szavaidban, az utóbbit tenném. Boldogtalannak látszol, pedig te is megérdemled a boldogságot - és persze az izgalmas, testet energiával feltöltő, életet megszépítő szeretkezéseket!

Persze tiéd a döntés.

Csók: a Facér Pasi

Ui: Ajánlom figyelmedbe pszichológusunk, Szendi Gábor írását a jó házasságról: Legfeljebb elválunk!