Álmaink - belső bölcsességünk

Az életünk nehéz pillanataiban irigykedve gondolhatunk a mesehősökre, akik szorongatottságukban rálelnek egy jó tündérre, segítő állatra, és az ő javaslataikat követve  kikászálódnak a maguk kátyújából. A kátyú megvan, nézünk körül a magunk életében, de hol egy jó tündér, aki ideröppenne és segítene?! Még ha vannak is körülöttünk kedves rokonok, barátok, a legnehezebb döntésekkel egyedül maradunk, a szorongásainkkal, félelmeinkkel, fájdalmainkkal, eltévedéseinkkel egyedül küzdünk.

És nemcsak az alapvető emberi egoizmus, a mindennapok rohanó léte okolható ezért, hanem az is, hogy az élethelyzeteink belőlünk sarjadtak ki, múltbeli elkövetett, és nem elkövetett tetteink, gondolataink függvényében. És valóban, ki ismerheti ezeket rajtunk kívül a legjobban? Ha mi nem, akkor más végképp nem képes eligazodni világunk dzsungelében.

Jó tündéreink mégis vannak: az álmainkból repülnek a segítségünkre.
Van a mélyvilágunknak egy olyan szintű ősi bölcsessége, amellyel a nappali tudatunk nem rendelkezik. Erre a világra nyitunk ajtót-kaput, ha figyeljük az álmainkat. Belső bölcsességünk képi megfelelői hasonlítanak a mesék -mítoszok-vallásos írások képi világára. Modern nappali világunknak fittyet hányva az álmaink világa gyakran régies, archaikus.

Az álmodó bejut egy sűrű, sötét erdőbe (ez magának az elalvás folyamatának képi megfelelője, az erdő az a másvilág, nem emberi, nem tudatos, nem civilizált), eltéved (önmagában bolyong, nem leli a helyes utat - ez sokszor a nappali életben történő úttévesztés, lelki-erkölcsi dilemma képi megfelelője). Az erdőben találkozik egy beszélő állattal (saját jó, segítő ösztönei, akik hajlandóak érte tenni), vagy egy természetfölötti képességekkel rendelkező lánnyal, fiatalemberrel, akik elhárítják az útjába kerülő akadályokat, esetleg mágikus, segítő tárgyakat adnak neki. Az úton megjelenhetnek a segítők bölcs öregasszony vagy öregember képében is.

Olykor nem egyértelmű, hogy ártó vagy segítő erőkkel találkozunk az álmunkban. Ezeknek az erőknek a kettős arcáról a mese is tud. - Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! - szólnak a hőshöz, és ez vészjóslóan hangzik, bár egyben már oldja is a feszültséget. De látható, hogy meg kell adni számukra a tiszteletet, ki kell találni a legmegfelelőbb megszólítást, és megfigyelve a hatásukat, érzékenyen el kell döntenünk, hogy számunkra jó hatásúak-e. Ehhez a mesehősöknek megvan az érzékük, álmainkban mi is legyünk ilyen ösztönösen tiszteletadók!