A korlátaink értünk vannak

Ki ne álmodott volna már olyat, hogy kiabálna, de egy hang nem sok, annyi sem jön ki a torkán? Menekülne, de lábai nem mozdulnak? Szemei nem nyílnak, hiába próbálja erőnek erejével felfeszíteni a szemhéját? Mi szükségünk van a korátokra, és hol húzódnak meg? Ki korlátoz minket - a környezetünk vagy mi magunk? Jók vagy szükségszerűek ezek a korlátok? Tar Ildikó álomfejtő erre keresi a választ.

Igen gyakran jelenik meg az álmainkban a korlát, a korlátozás fontos álomelemként: pesti bérházak körfolyosójának korlátai, hegyi autóutak szélén futó korlát, hídkorlát, hegyre vezető út szélén kőkorlát, kordonszalag. Tágabb értelemben korlátnak tekinthetünk minden olyan jelenséget, ami egy terültet egy másiktól elhatárol. Azaz sövény, határsorompó, kerítés, emberek sorfala, folyó, sziklafal, szakadék, ablaküveg, üvegfal, a ház fala, városfal, kapu, ajtó, küszöb, gát, a mágusok maguk köré húzott köre, melyen belül védve vannak az ártó hatalmaktól.

A korlátozás megjelenhet úgy is, hogy a képességeinket érezzük korlátozva: futnánk, kiáltanánk, látnánk, de nem tudunk. Mozdulnánk, de lefognak. Végtelenség vagyunk, emberré korlátoznak.

A korlátnak, korlátozásnak, ahogy a nappali életünkben, úgy álmainkban is kettős a jelentése. Olykor, jó hogy van, és rémülettel tölti el az álmodót, ha nincs ott, ahol lennie kellene, olykor pedig feleslegesnek, idegesítőnek, szabad cselekvésünkben akadályozó, gátló körülménynek érezzük.

Ha önmagunkra gondolunk, olykor egészen tisztán érezzük belső lényünk végtelenségét. Ebben "úszunk" az álmainkban is. Ehhez a belső végtelenhez képest testünk jól lehatárolt: a lábfejünktől a fejünkig, illetve a kézfejünkig tartunk. Igaz, a testünk határai bizonyos tól-ig értékek között mozoghatnak, lefogyhatunk, meghízhatunk, mindkét esetben akár nagyon is, de semmiféleképpen nem nőhetünk meg testileg -szerencsére - például budapestnyi méretűre.

Az ókori görög eposzokban olvasható ez a kérdés: "Mily szó szökkent ki fogad kerítésén?" A jelentése: 'Mit mondtál!?'. Az eredeti görög kérdés viszont sokkal jobban visszaadja a testhatár/énhatár érzetet. A gondolat végtelen, belső, szabad és saját, a kimondott szó már közösségi és konkrét. Utólag már késő tudnunk, hogy jobb lett volna a fogaink sövénye mögé szorítani a szavakat, amikor leszóltuk anyósunk új hajszínét, nem tudjuk visszaszívni őket. A korlát, a határ: a fog. Ami mögülük kiszökkent, az kint van.

A testi egyértelmű korlátokhoz képest a lelkünk korlátai sokkal sajátosabbak és az idők során igen jelentősen képesek módosulni. Korlátokat, gátakat lépünk át, döntünk le, varázsolunk semmissé a belső világunkban, és felhúzunk oda, ahol eddig nem volt, de úgy ítéljük meg, hogy itt az ideje annak, hogy legyen.
Hol is húzódik korlát a mindennapi életben, a valóságban? Ott, ahol esetlegesen baj történhetne, ha nem lenne. A kilátóban a szakadék szélén, hidak oldalán, éles kanyaroknál, autópálya közepén, a pesti körfolyosók szélén...stb. Összefügg a létük az ijedelemmel, a veszéllyel, a szorongással. Ezek ellen az érzelmek ellen feltaláltuk a korlátot, ami véd.