A változás nincs korhoz kötve

Ha szeretnél választ kapni kérdéseidre, de nincs kivel megosztani gondjaid, fordulj tanácsadónkhoz. Szendi Gábor, klinikai szakpszichológus készségesen segít.

Tisztelt Doktor Úr!

50 éves múltam, 30 éve élek házasságban, két felnőtt gyerekem van. Amikor megszületett a kisebbik gyermekünk rájöttem, hogy csapdába kerültem. Férjem egyetlen gyermek, az anyja ellen nem mert lázadni, az összes sérelmét rajtam és a gyerekeinken akarta-akarja megtorolni. Zsarnoki természetű, és mivel a házunk kizárólag az ő tulajdonában van, minden vitát avval zár le: kidoblak!

Nem tudtam hova menni a gyerekeimmel, most is csak a híd alá mehetnék. Azt gondolom, mindig is eltérő szexuális igényeink miatt voltak problémáink. Férjem és anyja igen prűd, a szexet anyósom mindig is nyűgnek tartotta. Férjem már a házasságunk elején is alig-alig kívánta a dolgot, én viszont vérmesebb természetű vagyok.

Férjemnél a rendszerváltás otthon is megtörtént, 1989-óta csak 2 évvel ezelőtt gondolta úgy egyszer, hogy én nem csak házimindenesnek vagyok alkalmas. Tudom, véletlen az évszámok egybeesése, viszont kutyául érzem magam, nem csak a szex hiányzik, hanem az is, hogy nőnek érezzem magam. Férjem dolgozik ugyan, azon kívül azonban otthon csak alszik, tévézik, és eszik. Ápolatlan, sokszor még büdös is, emellett kötekedő, goromba. Már sokszor próbáltam beszélni vele: amikor 17 évvel ezelőtt elkezdődtek a gondok, eljött velem házassági tanácsadásra néhányszor, ahol két pszichológus megállapította: az én gyerekkorom miatt vannak köztünk szexuális jellegű gondok. Ezek után férjem már nem is volt hajlandó többet eljárni a tanácsadásra, és őszintén szólva, én is hülyeségnek tartottam, amit mondtak.

Gyermeimnek mégsem mondhatom el: apátok impotens, és ettől még gonosz is lett. Altatóval alszom, nem tudom elengedni magam, állandóan azon jár az egyam, mit is kellene tennem. Néha úgy gondolom, még hajléktalanként is jobb élni, mint egy ilyen sivár házasságban.

Köszönöm, hogy elolvasta levelemet:

Zsizsi

Kedves Zsizsi!

Levele olybá hat, mintha egy távoli várbörtön cellaablakán dobta volna ki palackba zárt kétségbeesett üzenetét. "Itt vagyok bezárva, 17 éve raboskodom." Tehát alagutat kéne fúrnunk a szabadság felé.

Eloször is, talán nem közömbös, hogy a házasság révén a ház közös vagyonná minősült át, legalábbis legjobb tudomásom szerint, s ezen az sem változtat, hogy férje mit gondol erről a kérdésről. Ezt szerencsés volna egy jogásszal tisztázni. Elvileg így már van is egy kulcsa a cellaajtóhoz, más kérdés, akar-e és mer-e vele élni.

A házassági tanácsadók tényleg nagyon ostobák voltak, ha csak ennyit tudtak mondani. Ez tipikusan az "áldozat hibáztatása" nevű eljárás, ami műhiba ilyen helyzetben. Az más kérdés, hogy, ha bármily bölcsek is lettek volna, férjét nem tudták volna fokozottabb szexuális tevékenységre sarkalni, végül is ez nem belátás, hanem nemi vágy kérdése.

Attól tartok, most majd azt gondolja, én is Magát akarom hibáztatni, amikor azt a kérdést feszegetem, miért is ment hozzá, miért is maradt vele. Erre mindig van egy közvetlen válasz: másnak látszott, aztán jöttek a gyerekek, övé volt a ház. Ez mind így is van. Ez a kérdés tehát nem a probléma visszapasszolása akar lenni, csupán annak a leszögezése, hogy közösen jutottak el idáig. Ez olyasmi, mint amikor két ember közös vállalkozásba kezd, aztán a vállalkozás csodbe megy. Lehet a másikat hibáztatni, de akkor kihagyjuk a magunk felelosségét. De mit is lehet kezdeni ezzel a felelősséggel? Például ennek tudatában lehet arra gondolni, hogy viselem a következményeit rossz döntésemnek. Ez persze nem ok arra, hogy maradjon tovább a cellában, csupán kicsit helyreteszi a történteket.

Ha közös is a csőd, most már a Maga önálló vállalkozása kezdődik.

Nekem úgy tűnik, eddig túlságosan elfogadta az áldozatszerepet, és beletörődött abba, hogy alárendelt, kiszolgáló szerepet töltsön be a család életében. Elhitte, hogy teljesen ki van szolgáltatva. Szerintem, ami még rosszabb, hogy céltalan. Nem könnyű célt és értelmet adni egy életnek, de nem is reménytelen. Hogy elválik, vagy marad a házban, az bizonyos értelemben részletkérdés. Az igazi kérdés az, hogyan határozza meg önmagát. Ki Maga, miért érdemes élnie, mit szeretne csinálni, mivel szeretne foglalkozni, miben lelné örömét, kikehez, milyen valóságos vagy szellemi közösséghez szeretne tartozni? Ezt kéne megválaszolni, ha eddig ez a kérdés nem merült volna fel. Az ember az, ahogy definiálja magát. Valamit mindenki tud, valamire mindenki képes, valahol mindenkit várnak és szeretni tudnának. Ha eddig ezzel nem foglalkozott, csak beletemetkezett házasságába, akkor most itt az ido, hogy tegyen valamit. Persze, hogy nem könnyu. A cella falán először csak egy karcolás jelzi azt, hogy vájni kezdte börtöne falát. De aki mindennap tesz azért, hogy legalább szellemileg felszabaduljon, elobb-utóbb szabad lesz. Jobbat szerintem még nem találtak ki. Amióta az ember önmaga értékére ébredt, azóta szenved attól, hogy elherdálja életét. Sok-sok példa zsong a fejemben. A szájjal festők csodálatos munkái, a hobbiból nyelvet tanuló idős néni, az önkéntesek, akik másokon segítenek, emberek, akik csak olvasnak:olvasnak a metrón, amíg munkába érnek, olvasnak otthon, amíg le nem csukódik a szemük. Mert úgy elviselhetőaz élet, ha van valami, amit értéknek gondolunk benne.

A világ tele van nagyszerű dolgokkal és nagyszerű emberekkel, csak nem találunk el hozzájuk. Ezen a ponton sokan azt kérdezik: na de ötvenévesen?

A negyvenévesek meg azt szokták kérdezni: na de negyvenévesen? A húszévesek nem szoktak ilyet kérdezni. Ők sokszor megvárják, hogy harminc-, negyven-, ötvenévesek legyenek. De a változás nincs időhöz kötve. Akkor változunk, amikor eljött a változás ideje.

Sok kitartást kívánok: Szendi Gábor