A barátom nem tud választani

Olyan problémám van, ami kicsit extrém, és sok ember elítélné, de mégis úgy gondolom, talán van rá megoldás.
Két évvel ezelőtt kezdődött egy olyan kapcsolat, ahol még mind a ketten házasok voltunk. Egyikünk házassága sem volt tökéletes. Azóta én már elváltam, lezártam a korábbi életem, mert úgy döntöttünk, együtt szeretnénk élni. Ekkor kezdődtek a problémák. A páromnak gyermekei vannak. Azt mondta, bennem megtalált mindent, ami a feleségéből hiányzik. Idén nyáron hozzám költözött, de minden nap csak aludni jött haza, a többi idejét a gyerekeivel töltötte a régi otthonában. Később pedig hazaköltözött. Akkor, bár nagyon fájdalmas volt, szakítottunk. Ez néhány hétig tartott csak mert rájött, hogy még rosszabb így élni. Csak úgy egyeztem bele az újra kezdésbe, hogy ő biztosan tudja, velem akar élni. Eltelt így néhány hónap, és most megint kijelentette, hogy a gyerekei miatt visszamenne a feleségéhez, a gyerekeket nem tudja elveszíteni. Tényleg elveszítené őket? Továbbra is ugyanúgy támogatja a családját ahogyan eddig. Mit tehetnék, hiszen én nagyon szeretem, nem tudom, hogy tudnám elengedni. Persze tudom, hogy ha el akar menni (amiben egyáltalán nem biztos), el kell engednem. De fogalma sincs, mit csináljon. Neki az lenne jó, ha mindent megkaphatna, de én nem akarom így leélni az életem. Vele szeretnék élni, de nem úgy, hogy akkor vagyunk csak együtt, amikor épp nincs más dolga. Tanácstalan vagyok, nem tudom, kihez forduljak. Azért választottam ezt az utat, mert talán így választ kapok a kérdéseimre.
Köszönöm, hogy meghallgatott.

Tisztelt Asszonyom,

A levelében vázolt problémát nem tartom extrémnek, bár kétségtelenül fájdalmas dilemma. Sokéves kapcsolatok során az emberek megváltoznak - kik összecsiszolódnak, kiknél pedig a kezdetben rejtett ellentétek éleződnek ki. Az érzelmi kötődések sem olyan sziklaszilárdak, ahogyan azt szeretnénk. Sőt, többfelé is lehet kötődni. Persze mindez sok nyugtalansággal, feszültséggel és - többszereplős kapcsolatokról lévén szó - sok fájdalommal járhat. Míg a felnőttek valamennyire mindig tehetnek arról, hogy hová alakul házasságuk, a gyerekek kiszolgáltatottak a felnőttek érzelmi viharainak.

Azt írja, hogy ha partnere el akarna menni, el kell engednie. Erkölcsi kötelesség? És ha nem akarná elengedni? Azt is írja, hogy nem akarja így leélni az életét, hogy csak akkor vannak együtt, amikor partnerének nincsen más dolga. Ebből következik egy-két alternatíva. Az egyik a helyzet kiélezése, a konfliktus nyílttá tétele, a partner választás elé állítása. Végül is sok elvált ember van, a gyerekek felnőnek valahogy (bár alaposan megterheli őket a válás) - és lehet, hogy Önöknek egy szép életük lesz. A másik esetben ez a kiélezés a kapcsolatuk felszámolásához vezethet. Baj, bánat, fájdalom - átmeneti magány, aztán új, kevesebb nehezítő körülménnyel terhelt kapcsolatok is jöhetnek. És végül lehetnek kompromisszumok, ameddig képes elfogadni ezt a felemás együttlétet. Így is eltelhetnek hosszú évek - kérdés, mi lesz később. Azt is írja, hogy partnerének fogalma sincsen, mit csináljon. Ez azt a benyomást kelti, mintha a döntést Önre bízná, és ez irreális. Nem dönthet helyette, csak azzal segítheti, hogy lehetőség szerint tisztázza magában, hogyan tudná vállalni közös életüket - és ezt képviseli.

Üdvözlettel,
Pszimail (L. I.)

Vissza a tanácsadó oldalára