Menekülő férfiak

Visszatérő téma női levélíróink részéről, hogy szerelmük vagy akár férjük is, akivel tényleg szeretik egymást, a családi életet nem tartja elég fontosnak. Sport, barátok, más esetben a munka, a vállalkozás minden időt kitöltenek. Gyerekről meg hallani sem akarnak. A sokakat érintő problémában pszichológusunk, Lust Iván adott tanácsot olvasóinknak.

Én is meglepődöm magamon, hogy elkezdtem megírni ezt a levelet, de valahogy annyira tanácstalan vagyok, hogy úgy érzem, szükségem lenne olyan ember tanácsára, aki otthonosan mozog a "lélek dolgaiban". A Női lapozóban olvastam a Szeresd akkor is, ha különbözik! című cikket, amit elolvasva felmerült bennem a kérdés: mennyire és milyen szinten fogadható el a másik különbözősége?

Nemrég mentem férjhez, előtte már évekig együtt éltünk. Tény, hogy az értékrendünk különbözik. Számomra a család, az összetartozás érzése mindennél fontosabb. Nála ezek a dolgok a "futottak még" kategóriába tartoznak. Szóval lett egy papírunk (nem nagy probléma, mert túl sok helyet nem foglal a szekrényben), de az életünk mit sem változott, amit részemről elvárni, beismerem, naivság volt. Szóval, úgy vagyogatunk. A hétköznapjaink jónak mondhatóak. Szeretjük egymást. Nem jár el kocsmázni, haverozni, nem csal meg. Egyetlen fontos dolog van az ő életében: a munkája. Ezzel kapcsolatban tele van tervekkel, újításokkal, ami nagyon jó és hasznos dolog, és mindezért csak tisztelni tudom, és megpróbálok neki segíteni, amiben tudok. Mint írtam, számomra viszont a család, a közös tervek és a gyermekvállalás lenne a "hajtóerő". Én úgy gondolom, ha szeretjük egymást, ez a konfliktusokat magában rejtő szituáció kezelhető lenne, de (és én úgy gondolom, ez a legnagyobb probléma), ő görcsösen menekül minden felelősségteljes, őszinte beszélgetés elől. A jövőre vonatkozóan semmi olyat nem lehet belőle "kihúzni", ami alapján én biztonságban érezhetném az életemet. A gyermekvállalást, ha felhozom, szintén nem tud semmi konkrétumot mondani, csak mellébeszél, és közli, hogy én türelmetlen vagyok, mintha valami olyannal állnék elő, ami csak egy ostoba női szeszély. Az igazság az, hogy én már nagyon szeretnék gyereket, és nagyon fáj, hogy ő ezt ilyen szinten kezeli. Úgy érzem, hogy mind én, mind a mi közös életünk az ő értékrendjében valahol hátul szerepel.

Az igazság az, hogy kezd felőrölni az a bizonytalanság, ami abból ered, hogy nem tudja őszintén elmondani, hogy "merre hány méter" és mire számíthatok a jövőben. Én nem akarom könnyedén föladni ezt a kapcsolatot, de egyre kilátástalanabbnak tűnik számomra a megoldáskeresés.

Tudom, most biztos arra gondol, hogy ezeket a kérdéseket még korábban kellett volna tisztázni, és ebben teljesen igaza van, de erre irányuló kísérleteim eddig mindig kudarcba fulladtak. Az tény, hogy neki jobb velem, mint nélkülem, de be kell látnom, hogy ő ezért túl sokat (gyakorlatilag semmit) nem akar "bevállalni", senkiért nem akar felelősséget vállalni.

Szóval az a kérdésem, hogy ez csupán egyfajta másság, amit tolerálnom kellene, és az én hibám, hogy nem értem meg az egyéniségét? Vagy ez egy feloldhatatlan helyzet, amin csak drasztikus megoldás segíthet?

Tisztelt Levélíró,

leveléből az derül ki számomra, hogy elég sok mindent megpróbált, hogy párját, férjét bevonja közös életükbe, kevés sikerrel. Talán már a házasságkötés is egy ilyen próbálkozás volt. Írja, hogy férje nem tudja őszintén megmondani, "merre hány méter" - valószínűleg azért, mert ő maga sem tudja. Nincsen előírás arra, hogy mindezt meddig kell csinálnia, és persze arra sem, hogy kell. Lehet, hogy az Ön részéről van egy ragaszkodás és emiatt nem tud továbblépni, illetve hogy közös életük annyira mégis jó, hogy nehezítse a radikális döntéseket.

Nem hiszem, hogy a másság, különbözőség témakör alkalmas lenne arra, hogy leírja helyzetüket. Inkább úgy látom, hogy egy gyakori helyzetről van szó, amikor a férfi, akár házasságban, akár együttélésben, nem szeretné még jobban elkötelezni magát, feladni valamilyen képzelt vagy tényleges függetlenséget. Ez irreális hozzáállást eredményez, de közben bizonyos fokú ragaszkodásával megakadályozza a partnert, feleséget abban, hogy változásokra szánja el magát. Így aztán marad a helyzet, miközben mennek az évek. Ha Önben megszületik az elhatározás a változtatásra, akkor egy (vagy több) konfrontatív beszélgetés mégis elmozdíthatná a holtpontról életüket.

Üdvözlettel,
dr. Lust Iván