Az ember legfőbb mumusa

Nem az ördög, nem a kocsonyás űrlény, hanem az idő az ember legfőbb ellensége. Folyton csak múlik, elszáll, rohan, siettet, a rabjai vagyunk, és állandóan egy ördögi szerkezetre figyelünk, amelynek mutatói könyörtelenül haladnak előre. Elszalasztott pillanat, lejárt határidő, eltékozolt ifjúság, régmúlt boldog idők, feláldozott élet, utolsó óra. Kifutunk az időből, fecséreljük az időt, raboljuk más idejét, vagy a mienkét rabolják és ezért nincs időnk semmire. Az ember kitalálta az időt és boldogtalan miatta. De nem a fizikai idő szenvedéseink igazi forrása, hanem a megélt idő jelentése.

Persze fényképeket kotrunk elő, meg emlékképeket sorolunk, hogy a múlt igenis létezik. A múlt azonban, mint idő nincs, a múlt csak lenyomatként létezik. A múlt fikció, a múlt illúzió.
Ha a múlt nagyszerű volt, nem szoktunk rajta filozofálni. A múlttal leginkább akkor van baj, ha nyomasztó dolgok, fájdalmas veszteségek történtek velünk, ha sérelmekre, szenvedésre, elhagyatottságra emlékezünk vissza. A XX. század a pszichológia százada is volt, sajátos magyarázóelvek születtek, melyek mélyen beleivódtak kultúránkba. A pszichológia a múltbeli történésekkel magyarázza a személyiség kialakulását, és a szorongások és lelki betegségek forrását is a múltbeli történésekben látjuk.
Alkoholista apa, rideg anya, elvált szülők, traumák, csúfolódó osztálytársak, szégyen, bűntudat. De elmúltak. Elmúltak és már nem léteznek. Amikor barátunknak, vagy a pszichológusnak felidézzük a múltat, átéljük a múltat, megértjük a múltat, vagy a múlt bilincsként fog le minket, akkor mindez csak egy illúzió, szimbolikus viselkedés. Úgy csinálunk, mintha a múlt létezne. Valójában csak lenyomatok vannak a lelkünkben itt és most.

De ha a múlt nem létezik, akkor hogy lehet, hogy még mindig alapvetően meghatározza viselkedésünket, gondolkodásunkat, törekvéseinket, önértékelésünket, mi több olykor álmainkat is? Hogyan fájhat egy pofon, mikor az az arcunk már nem is létezik, amire kaptuk, hiszen arcbőrünk hétévente kicserélődik? Hogyan szégyellhetjük magunkat egy cselekedetünk miatt, mikor talán már nem is élnek azok, akikkel szemben még mindig bűntudatunk van? Miért tud fájni, hogy az osztályban kiközösítettek, mikor már régen felnőttek vagyunk? A múlt mintha létezne, pedig nincs. Nem tudunk visszamenni, mint a múzeumban az előző terembe, hogy újra megnézzük a képeket. A múlt lenyomatával viaskodunk csupán. Ha hirtelen amnéziásakká válnánk, ha úgy tudnánk valahogy csinálni, mintha nem is kaptunk volna pofont, nem is tettük volna meg szégyellni való tettünket, és mindenki szeretett volna minket az osztályban, akkor nem is volna ezekkel az emlékekkel semmi bajunk. Vagyis nem a múlttal van bajunk, hanem az emlékekkel.

A múlt lenyomat. Ha egy szobrot látunk, nem úgy tekintünk rá, mint kitartó vésés eredménye, hanem a szobrot látjuk a maga valójában és jelentésében. A szobor itt és most létezik, a szobor karját, lábát és fejét nem kialakulásával magyarázzuk, hanem az csak úgy van és kész. Hogy hogyan faragták ki, az nem érdekes. Lelkünk, személyiségünk itt és most létezik. Kialakult, mint a szobor, és most van. Egy működő valami. Lelkünk valójában agyunk itt és most működése. Az emberi agy létezése során begyűjti az őt ért hatásokat, értékeli, eltárolja, és ennek során átalakul. Aki veszélyes környezetben élt, mert apja részegen tántorgott esténként haza, az szorongóvá és gyanakvóvá formálódott. Agya megtanulta, hogyan kell élni egy veszélyes környezetben. Akinek boldog gyermekkora volt, szülei állandóan bátorították, annak agya megtanulta, hogyan kell élni egy elfogadó, inspiráló környezetben. Két tanulási folyamatnak két nagyon különböző agyműködés a végterméke. A különböző tapasztalatok két eltérő embert formáltak meg. De nem az a lényeg, hogy múltjuk más, hanem az, hogy itt és most mások.

A múlt tehát valójában a jelen, a jelenben való létezési módunk. Itt és most utáljuk, ha igazságtalanok velünk, és nem a múlt okozza, hanem az, hogy most ilyenek vagyunk. A múlt csak magyarázat, indoklás, értelmezés. Az emlékek itt és most arra valók, hogy értsük és értelmezzük magunkat. A múlt nem létezik, csak magyarázat jelenbeli gondolkodásunkra, viselkedésünkre. A múlt csak annyiban érdekes, mint gyártási folyamat. Hogy mennyire így van, bizonyítja, hogy ugyanolyan múltbeli események hatására egészen más emberek formálódhatnak.