Az ember legfőbb mumusa

Nem az ördög, nem a kocsonyás űrlény, hanem az idő az ember legfőbb ellensége. Folyton csak múlik, elszáll, rohan, siettet, a rabjai vagyunk, és állandóan egy ördögi szerkezetre figyelünk, amelynek mutatói könyörtelenül haladnak előre. Elszalasztott pillanat, lejárt határidő, eltékozolt ifjúság, régmúlt boldog idők, feláldozott élet, utolsó óra. Kifutunk az időből, fecséreljük az időt, raboljuk más idejét, vagy a mienkét rabolják és ezért nincs időnk semmire. Az ember kitalálta az időt és boldogtalan miatta. De nem a fizikai idő szenvedéseink igazi forrása, hanem a megélt idő jelentése.

Az emlékek igenis átírhatók. Ez nem meghamísítás, hanem az emlék kibontása, elmélyítése, olyan részletekkel való kiegészítése, ami valamiért nem tárolódott el az emlékkel. A leggyakoribb ok, hogy még éretlenek voltunk a velünk történtek teljes megértésére. Ha az emlékeket korrigáljuk, gyökeresen megváltozhat a jelentésük.
Orvostanhallgatókat kérdeztem negatív emlékeikről. Az egyik elmondta, hogy fiatalabb korában súlyos beteg volt, de nem látta, mi volna neki ebben most a jó. Megkérdeztem tőle, mit tanult belőle, mit köszönhet a betegségének? Lassan rájött, hogy súlyos betegen olyan tapasztalatokat szerzett arról, milyen betegnek és kiszolgáltatottnak lenni, hogy e tapasztalatok alapvetően megváltoztatták az orvoslásról alkotott nézeteit. Valószínűleg sokkal jobb orvos lesz. Mostantól betegségére úgy emlékszik majd, mint olyan tapasztalatra, amely teljesebbé tette az életét.

Sosem a múltat írjuk át, a múlt nem létezik. A múlt saját élettörténetünk értelmezése. Kiemelünk bizonyos meghatározónak vélt eseményeket, elfelejtünk másokat. De ez a kirakott kép itt és most van a fejünkben, a múlt emlékei csupán illusztrációi annak, hogy minek hisszük magunkat. Vesztesnek vagy győztesnek. Ugyanabból az "emlékkészletből" mindkettő kirakható. Van, aki mindig arra emlékszik, amikor a bajok keletkeztek. Van, aki arra emlékszik, amikor megoldódtak. Ugyanazokból az eseményekből kirakható egy vereségsorozat és egy sikertörténet.
A múlt, mint önmagunk értelmezése nem kőbevésett dolog. A múlt csak ránk gyakorolt hatása révén, itt és most létezik viselkedésünkben, gondolatainkban, emlékeinkben.

A "múlt" sok mindenre használható. Büntethetjük vele magunkat, levezethetjük, hogy mi milyen szerencsétlenek vagyunk. De a "múlt" rengeteg tapasztalatot rejt önmagunkról. A "múltnak", a szenvedéseknek pozitív értelme is lehet. Ha ezt megértjük, ugyanazzal a "múlttal" más emberekké válhatunk. De ehhez el kell fogadnunk, hogy nincs múlt, csak a jelen van. Vagyunk valamilyenek. És döntés kérdése, hogy másmilyenek legyünk. De tényleg ilyen egyszerű? Mi akadályoz meg minket abban, hogy átlépjük saját árnyékunkat?

Hát a szorongás!

Na igen. Agyunk tanult, és megtanultuk, hogy szorongjunk. A "múlt" megtanított minket arra, hogy kevesek, gyengék, buták, csúnyák, stb. vagyunk. Nem jó, de megnyugtató. Ha el akarunk térni "tapasztalatainktól", rögtön elbizonytalanodunk, és szorongani kezdünk. Ha úgy döntünk, megtesszük, amitől mindig féltünk, akkor szorongás tör ránk. Egy lány fél bármit írni. Lelkébe vastag betűkkel van beírva, hogy "nem tudok fogalmazni". Tudna, de nem mer. Szorongani kezd minden leírt szótól. Egy férfi nem mer értekezleten megszólalni. Mert emlékszik rá, hogy "mindig felsült". Ha nem írok, ha nem szerepelek, ha elkerülöm a kihívásokat, akkor elkerülöm a szorongást. De elkerülöm vele azt a jobb életet is, amit élhetnék. Amiért olyan nehéz változni, az nem a múlt, hanem jelenbeli szorongásaink. Ha úrrá tudunk lenni szorongásainkon, akkor tudunk változni. Ha a szorongáskerülés lesz életcélunk, akkor valóban "hat a múlt". Belenyugszunk a vesztes történetbe. De cserébe okolhatjuk életünkért a "múltat".
Legközelebb a jövőről értekezünk.

Szendi Gábor