A jó vadászok leszármazottjai

A hiperaktív - viselkedési vagy tanulási zavaros - gyerek mássága gondot okoz a családnak, a környezetnek, a pedagógusoknak - és a gyereknek is. De még ekkor sem lehet a gyógyszer az egyetlen megoldás.

A kórképet a mai pszichiátria bibliája, a most negyedik, revideált kiadást megért DSM-IV. betegségosztályozó rendszer írja le. Erről mindenki azt hiszi, valami csuda tudományos és objektív dolog. De ha valaki belelapoz, könnyen elképedhet. A hiperaktivitás és figyelemzavar olyan kritériumokkal van leírva, hogy "gyakran nem figyel", vagy "gyakran izeg-mozog", "rengeteget beszél", "gyakran feledékeny". E megfogalmazásokkal a diagnózisalkotás világába bevonult az előítélet, a szülő, nevelő, pszichiáter temperamentuma, neveltetése, toleranciája, mit gondol a helyes viselkedés normáiról stb. Tudományosan nem értelmezhetőek a diagnózis felállítására ezek a kritériumok, mert csupán önkényesen értelmezhető köznapi nyelvi fordulatok. Ha ezen szubjektíve megállapított tünetek közül hat fennáll, akkor megállapítjuk az agykárosodást, ha csak öt áll fent, már a gyermek "normális".
Hogy mennyire egzakt az a kritériumrendszer, azt jelzi, hogy Amerikában a gyerekek 6-20%-át diagnosztizálják hiperaktivitásban szenvedőnek, míg Angliában csak 1-2%-át. Elképzelhető, mennyire megalapozott ezek után a hiperaktivitás kutatása, diagnosztizálása és kezelése.

De tényleg betegség?

Amerikában 1998-ban tartottak egy úgynevezett konszenzuskonferenciát, ahova a nemzet nagyjait hívták össze, hogy megállapítsák, mit tudnak mondani a hiperaktivitásról és figyelemzavarról. A 31 tudósból harminc amellett kardoskodott, hogy ez bizony orvosi betegség. De egy kutató, David Carey temperamentumkutató furcsa előadással lepte meg hallgatóságát. Ennek címe ez volt: Vajon tényleg létező betegség a hiperaktivitás?
Carey szerint nem. Szerinte a pszichiátria patologizál egy normál temperamentumvariánst, a hiperaktivitásról soha senki nem bizonyította még be, hogy biológiai betegség, az orvosi diagnózist szubjektív alapon állítják fel, nem veszik figyelembe a környezeti és családi hatásokat, amelyek létrehozhatják a nyugtalan, figyelmetlen vonásokat (gondoljunk egy alkoholista apukára vagy a válófélben lévő szülőkre stb.).