A szavak mágiája

A szómágia azt jelenti, hogy szavak segítségével el tudjuk varázsolni magunkat és másokat boldogból boldogtalanná, sikeresből kudarcot vallóvá, szépből csúnyává, királyfiból békává. A szó, a mondat miközben az ember torkából feltörő és a hangképző szervek által megzenésített légáramlat csupán, légies jellegét meghazudtolva birodalmakat emel naggyá vagy dönt romba, de hétköznapibb esetekben csak elrontja a napunkat.

Számtalan levelet kapok emberektől, akik azt panaszolják, életük céltalan, üres, értéktelen. Abból a tényből, hogy levelet tudnak nekem írni, feltételezhető, hogy van munkahelyük, vagy pénzük, hogy otthon számítógépen internetezni tudjanak. Ehhez feltételezek egy fűtött lakást, élelmet, némi egészséget (lát, ujjait tudja mozgatni, tud gondolkodni). Sokakról kiderül, hogy gyermekük van, férjük/feleségük. Szoktak tévét nézni, netán jókat sírnak vagy nevetnek egy-egy műsoron. Ez az a minimum, amit egy e-mail esetén feltételezek. De ezek az emberek szoktak még egy csomó érdekes dolgot csinálni, vagy legalábbis meg volna rá a lehetőségük, de ez nekik kevés. Vajon miért érzik hát sivárnak és unalmasnak az életet ők, mikor más emberek, rongyos paplanjuk alatt az aluljáróban dideregve elsírják magukat, ha olyan csodálatos életről álmodnak, amit mások sivárnak élnek meg?

Aki elveszti a mindennapok csodálatát, a perc örömét, az boldogtalan. Hogy minden nap lehet örülni annak, hogy van fedél a fejem fölött, hogy ma is felkelt a Nap, hogy van mit enni, hogy élek, tudok gondolkodni, érezni, terveket szőni. Hogy az élet tele van lehetőségekkel. Akik visszatérnek a klinikai halál állapotából, megértik, hogy a világon két dolog fontos csupán: a szeretet és a tudás. Ők tudják igazán értékelni az életet, mert majdnem elveszítették. Ismertem egy idős nénit. Minden reggel, mikor felébredt, óvatosan kikukucskált a szemhéja alól, majd nagyot rikkantva felpattant: "Ma is élek!" kiáltotta. Talán csak meg kéne élnünk, hogy a holnap talán már nem lesz, és máris felértékelődne a napunk.

Az unalom, mint szürke köd, ha ráül a lelkünkre, akkor a hawaii-i strandon is tudjuk unni a napozást. Az unalmat és fásultságot mi csináljuk. Ez a defenzív élet. Egy házasságkutató azt ajánlja, minden nap gondoljuk végig, miért is tudjuk csodálni társunkat. De igaz ez gyerekünkre, lakásunkra, munkánkra, tárgyainkra, mindenre, amiben élünk. Csupa csoda vesz körül bennünket, és mi fásultan pergetjük ujjaink közt a perceket.
Az átprogramozás tehát: nevezzük ismét nevükön a dolgokat, találjuk meg rájuk a jelzőket. Tanuljuk meg újra csodálni a világ és az élet kimeríthetetlen gazdagságát.