Crespo Rodrigo: Nem a sztárság kell nekem!

Bár elsősorban színpadi színész vagy, a neved mégis csak a szinkronmunkáid révén vált országosan ismertté. Művészi feladatnak tekinted a szinkronizálást?

- Ha művészi munkának nem is, mindenképpen olyan feladatnak, amit lehet igényesen és igénytelenül is végezni. A különböző brazil szappanoperák nyilván nem képviselnek maradandó értéket, de ez még nem jogosít fel arra, hogy a hangomat őszintétlenül, ripacskodva szólaltassam meg. Egyébként a szinkronizálás edzésben tart - nagyon gyorsan kell jót produkálni. Itt senki nem ér rá a művészkedésre, ez nagyüzem. Ha úgy tetszik, szerethető favágó munka. És vannak olyan feladatok, amelyeket kifejezetten élvezek. Ilyen volt például, amikor az egyik számítógép-animációs Walt Disney-rajzfilm főhősének, Aladár dinoszaurusznak kölcsönöztem a hangomat.

Karakterszínész vagy, egészen szélsőséges alkatú figurákat is megformáltál már. Milyen szerepkörben érzed magad igazán jól? Kinek a bőrébe bújsz szívesen?

- Nem tudok egy konkrétat kiválasztani. Mindig felvillanyoz, ha egy új szerepkörben próbálhatom ki magam, hiszen például a William Shakespeare furcsa, gonosz Cristopher Marlow-ja egészen másfajta kihívást jelentett, mint Percsik a Hegedűs a háztetőn-ből, vagy Bill Sikes az Oliver-ből. Néha egészen apró, jelentéktelennek tűnő szerepek gazdagítanak valami fontos tapasztalattal vagy nagy sikerélménnyel. Nem jó, ha az ember úgy áll a dologhoz, hogy "én romantikus hős vagyok, mi közöm van ehhez a kertészhez!", mert kiderülhet, hogy nagyon is van közöm, és éppen abban a szerepben kapok nyíltszíni tapsot, ami fantasztikus érzés.

Valóban erre a pályára születtél? Nem támadnak kétségeid egy-egy próbaidőszak során?

- Minden színésznek megfordul ilyesmi a fejében néha. Főleg olyan darab esetében jönnek elő ezek a kérdések, ahol az ember a próbafolyamat elején még nem érzi teljesen magáénak a szerepet. Van azonban egy túlélési technikám. Összeszorítom a fogamat, és magamban elismétlem párszor: "Képes vagy rá, meg tudod csinálni!" És magam sem tudom, hogyan, de egy idő után valóban eltölt az önbizalom, és ráérzek a szerepre. Ez az apró trükk már sok nehézségen segített át.

Játszottál már kamera előtt is?

- 1996-ban szerepeltem a Kölyökidő néhány epizódjában. Egy fiatal tanárt játszottam, aki szerelmi viszonyba keveredik az egyik tanítványával. Ez volt ez idáig az egyetlen ilyen jellegű munkám, amit fájlalok is, mert bizony érdekelne a filmezés. Sajnos, nagyon kevés film készül Magyarországon, és a szerepekre ugyanabból a szűk körből kérik fel a művészeket. Ajánlkozni nem akarok, bízom benne, hogy amikor eljön az ideje, egy rendező bennem álmodja meg az egyik figuráját.

A tévészereplésed után nyilván sokan megismertek az utcán.

- Igen, akkoriban jó néhányan odajöttek gratulálni, autogramot kérni. Szerencsés voltam, mert kellemetlen élményekben nem volt részem. Elsősorban mégsem az ismertség, a népszerűség hiányzik. Sokkal inkább a tér a kibontakozásra, az új technikák elsajátítására. Ha úgy tetszik, a "mélyvíz". Bízom benne, hogy csupán várat magára, de előbb-utóbb nyakig benne találom magam.

Viszonylag ritkán találkozhatunk veled a különböző médiumokban is. Miért alakult ez így? Nem szereted, ha foglalkozik veled a sajtó?

- Nem vagyok biztos benne, hogy az a fajta népszerűség, úgymond sztárság kell nekem, amikor napi szinten ömlesztve értesül a kedves olvasó, hogy mit főzök, ki a kedvenc festőm, és kedvelem-e a szexis fehérneműket. Ennek ellenére, amikor felhívnak egy napilaptól, hogy mi a véleményem a burgonyáról, elmondom, szeretem a krumplifőzeléket, csak nem tudom, ki kíváncsi rá. A lelkesedés hiányát pedig nem nagyon bocsátják meg az újságírók. Az interjúfelkéréseknek és az őszinte érdeklődésnek viszont szívből örülök, de sajnos, ez a ritkább. Szenzációkkal nem tudok szolgálni, márpedig mostanában eladni szinte csak azt lehet. Félre ne érts, nem a keserűség szól belőlem, alapvetően vidám fickó vagyok. Csupán észlelem, hogyan működik a világ.