Ne félj, nem harapok!

Vannak olyan helyzetek, amelyekre ösztönösen meneküléssel válaszolunk. Ha egy állatfaj számára bizonyos helyzet veszélyt rejt magában, akkor azt már tapasztalatlan kölyök korában is igyekszik elkerülni. Ha két asztalt üveglappal hidalunk át, a teknős gond nélkül átsétál a "szakadékon", a kismacska viszont megtorpan a mélység láttán. A teljes védettségben, elszigetelten nevelkedett állatkerti majomkölykök pánikba esnek, ha kígyót látnak, még akkor is, ha a csúszómászó csak egy tévé képernyőjén jelenik meg.
Valami ilyen félelem maradt ránk az ősidőkből, amikor a kígyók többsége halált hozhatott ránk. Tudjuk, hogy ennek nincs sok értelme, hiszen ma egy nagyvárosi ember a legritkábban találkozik szabadon kószáló mérges kígyóval. Ám génjeink hatalma nagy, főleg, ha a hagyományok, kulturális hatások is megerősítik félelmeinket.

Az anyu is sikítani szokott

Ha egy kislányt megkérdeznénk, miért fél az egértől, lehet, hogy ezt válaszolná. A gyerekeket nagyon könnyű megtanítani félni. A század elején egy amerikai kutató egy - etikai szempontból nagyon is támadható - kísérletben bizonyította ezt. Egy kisfiút, aki teljes bizalommal közeledett a szelíd patkányokhoz, minden alkalommal, amikor az állathoz nyúlt volna, nagyon erős hanggal megijesztettek. Nem kellett hozzá sok idő, hogy már a patkány közeledtére is elkezdjen sírni, sőt néhány nap múlva anyja szőrmegallérjától is reszketett. Így tanul meg félni a gyerek minden kutyától, ha csak egy is megharapta. (És minden fehér köpenyes embertől, ha csak egy orvos is megszúrta). A rossz emlék bevésődik az emlékezetébe, és nagyon nehezen törölhető ki onnan.

Szörnyeteg az ágy alatt

A kicsi gyermek egy, a felnőttekétől teljesen különböző világban él. A fantázia és a valóság nem különül el olyan szigorúan egymástól, mint ahogy az nekünk természetes. A mesebeli szörnyek vagy maga alkotta mumusok valóban rettegésben tarthatják a gyermeket. Egy sötétben lebbenő függöny, az öreg szekrény recsegése még minket is megrémíthet, de a gyermek fantáziájában már egy mese is kerekedik hozzá. Ő nem hessegeti el a félelmét azzal, hogy "á, olyan nincs is", mert ami a képzeletében megjelenhet, az igenis létezik.
Az ilyen típusú félelmet erősítheti az is, ha a bizonyos szörnyeteg szimbolizál valakit, aki valóban félelmetes. Az óriás, a sárkány, a gonosz varázsló legtöbbször az apához való viszonyt jelképezi. A gyermektől elvárja a környezete, hogy apját feltétel nélkül szeresse. A félelem viszont megmarad akkor is, ha nem mutathatja ki. Félelmét kivetíti tehát egy olyan lényre, amitől "nem bűn" félni. Néha a félelmet nem kitalált szörnyekre, hanem valódi állatokra (kutyára, lóra) viszi át. Ez a félelem észérvekkel nem befolyásolható, súlyos következményekkel járhat (például a gyerek nem mer kimenni az utcára), mindenképpen szakemberre kell bízni, hogy a probléma gyökerét megtalálja.
A szimbolikus félelmek a felnőttkorban is megjelenhetnek. A kígyó a szexualitást, a sötétség a halált, az elmúlást szimbolizálja.