Harmóniát teremtett a káoszból

- A színházba járó közönség három teátrumban is találkozhat veled, a képernyőről azonban eltűntél mostanában.

- Ha heti rendszerességgel nem vagyok is képernyőn, azért a Kisváros befejezése óta nem csak színházi munkáim voltak. Több fiatal rendező filmjében is szerepelhettem, például Erdélyi Dániel Előre! című munkájában. Ez kifejezetten izgalmas feladat volt, egy alulfizetett matematika-tanárnőt alakítottam. Szóval egészen más karaktert, mint a Kisváros Marija. Így szeretek dolgozni: ha sok arcomat mutathatom meg. Egyébként biztos vagyok benne, hogy lesz még tévés lehetőségem, de szerencsére most így is épp elég munkám van.

- Mivel töltöd a kikapcsolódás ritka perceit?

- A mozgás az egyik legnagyobb szerelmem! Futok, úszom, jógázom, edzőterembe járok. Hihetetlen energiákkal tölt fel a testedzés, ezzel segíti a munkámat is. Ráadásul minden mozgásforma más, mindegyiknek megvan a maga szertartása, amit külön élvezek. De elviselem, sőt szeretem a csendet, a semmittevést is. Végtelenül jól érzem magam az édesanyám, a kedvesem, a barátaim társaságában, de tudok egyedül is lenni.

- Egyszer arra kértelek, jellemezz egy általad megformált karaktert. Azt mondtad: "lázadó, deviáns és nagyon szélsőséges - akárcsak én". Heves indulataid vannak?

- Nagyon! Azt hiszem, a palettának inkább a markánsabb színei az enyémek. Sokkal inkább fehér vagyok vagy fekete, mint a kettő átmenete. Egészen lágy, gyémántkemény, puhán gyöngéd, agresszív, tanácstalan eltökélt, sebezhető és könyörtelen - ez mind én vagyok. És bár ezek látszólag egymásnak ellentmondó tulajdonságok, azt hiszem, közös tőről fakadnak.

- Ezek szerint hiperérzékeny ember vagy. Hogyan reagálsz a fájdalomra?

- Arra is szélsőségesen. Eszembe jutott egy eléggé jellemző kis történet. Új szerepre hívtak, és az első olvasópróbán döbbentem rá, hogy egy borzasztóan kemény, furcsa, felkavaró darabba csöppentem bele. Amikor befejeztük az aznapi munkát, elindultam a színházból. Már nem emlékszem, merre, de azt tudom, hogy ahová igyekeztem, néhány percnyi távolságra volt csupán. Jól ismerem a várost, mégis két órát bolyongtam a szakadó esőben, mire odaértem. Nem tudtam, hol vagyok, merre kell mennem, tanácstalanul ültem a kocsimban, aztán kirobbant belőlem a zokogás. Valami rettenetes frusztrációt és elkeseredettséget éreztem. Felhívtam a kedvesemet, hogy most azonnal mondjon nekem valami jót, különben nem tudok továbbmenni. A hangjától megnyugodtam, feloldódott bennem ez a furcsa pánik. Elindultam, és pillanatok alatt odataláltam. Ilyen is előfordul. A nagy krízishelyzetekre azonban nem ragálok hisztérikusan. Sajnos, épp ellenkezőleg.