A nemek (h)arca az irodalomban

Bár a művészetekben, így az irodalomban is csak az elmúlt száz évben kaphattak szerepet a nők, arról erősen megoszlanak a vélemények, hogy nemi alapon felbontható-e a szépírás. Annyi biztos, hogy a Parnasszus csúcsait mára meghódították a hölgyek, de szinte kivétel nélkül valamennyien tiltakoznak akkor, ha elhangzik az a szó: írónő.

Az irodalom jó vagy rossz, de nemi alapon semmiképpen sem címkézhető - tartja az ítészek többsége. A kanonizált érvrendszer arra épül, hogy a szövegelemzéseket esztétikai kategóriák, benyomások, ízlések, netán társadalmi-politikai kurzusok, mindenesetre kulturális meghatározottságok befolyásolják. S bár a XX. században az atlanti kultúrkör megteremtette a maga "nőirodalmát", ami a célzott fogyasztói csoportot valóban foglalkoztató, többnyire azonban marketingeszközökkel felépített, erősen sztereotip témakínálatra szorítkozik, így ezek a művek nagy jóindulattal is legfeljebb a lektűrirodalom "remekei" közé sorolhatók. Ráadásul a férfiakra szabott bulvárirodalmi iparág is ontja a legkülönbözőbb kaland-, bűnügyi, fantasy és egyéb ponyvákat. De, mint ahogy a romantikus, szerelmes köteteket sem csak a nők olvassák előszeretettel, így a "férfiirodalomról" is elmondható, a nők egy része is szórakoztatónak tartja az erősebb nem vélt ízlését kiszolgáló Gutenberg-galaxist.

A kérdés tehát jogos: van-e az irodalomnak neme? Annyi bizonyos, hogy a XIX-XX. század fordulójáig tartotta magát az a vélekedés, hogy, mivel a biológiai különbség határozza meg a nemek társadalomban betöltött szerepét, így a nők kezébe nem való a toll. Az első próbálkozásokat természetesen lesöpörte a recenzió, így például Gyulai Pál, a kiegyezés korának egyik legbefolyásosabb kritikusa is, aki Írónőink című dolgozatában ekképp fogalmaz: "A nőnek korlátolt helyzeténél fogva csak pár gyöngédebb húr állhat rendelkezése alatt, mi nem ad nagyobbszerű költészetet".

A hagyományos társadalom megroppanása, az emancipáció ugyanakkor néhány évtized alatt cáfolattal szolgált. Jó példa erre, hogy néhány évtizeddel Gyulai Pál vaskos kritikája után a manapság erősen vitatott megítélésű Tormay Cécile A régi ház című kötete, amely a biedermeier kori Pest életét ábrázoló nemzedékregényként szerzett népszerűséget, a Magyar Tudományos Akadémia Péczely-díját is elnyerte. A második világháborút követően pedig végleg helyet kaptak az irodalom szentélyében a hölgyek, akik Nemes Nagy Ágnestől Szabó Magdán át Szepes Máriáig már a legkényesebb ízlésű kritikusnak s nemkevésbé a nagyközönségnek is elnyerték a tetszését.
Azonban az, hogy a szerzők között felbukkannak a nők, nem feltétlenül jelenti azt, hogy munkásságuk "nőirodalom", sőt döntő többségük leszögezi: ők jelző nélküli írók. De ha a szerzőség nemi alapú determinációját elutasítja is a közvélekedés, az, hogy kinek szól és kiket ábrázol egy alkotás, mindenképpen befolyásolja a nemek (h)arcát az irodalomban.

Sárközy Tímea