A szeretetet nem lehet kizsarolni

Szabad-e eltiltani az udvarlójától serdülő lányukat? Hogyan lehet a szüleinkkel boldogulni, ha még felnőttként is beleszólnak életünkbe? Hogyan lesz igazi férfi egy félős kisfiúból? Mit tegyünk, ha gyerekünk nem hajlandó elfogadni új párunkat? Sződy Judit válaszol.

4 és fél éves kisfiammal kapcsolatban fordulok Önhöz. A gondom az, hogy rendkívül félős.

A bölcsődét (2 éves kora óta járt) nagyon nehezen szokta meg, kellett egy fél év, mire láttam, hogy megbarátkozott a gyerekekkel, és boldogan játszik velük. Mondjuk, soha nem hisztizett, hogy nem akar bölcsibe menni, de ha néha meglestem az udvaron, láttam, hogy félrehúzódva ücsörög, míg a többiek közösen játszanak. Aztán megtört a jég, összebarátkozott egyik kis csoporttársával, akivel jelenleg is egy óvodába járnak. Szóval a kissé hosszúra nyúlt beszokást követően úgy nézett ki, hogy minden rendben lesz.
A 2. bölcsis évben azonban a barátja megváltozott, nem engedte, hogy a fiam is felüljön a kismotorra, a hintára, ha az édesanyja megkínált minket valamivel, iszonyatos hisztit vágott ki, hogy a fiam nem ehet belőle, stb. Felnőtt szemmel nézve elég undokul bánt ás bánik vele. Mikor óvodakeresésre került a sor, erősen gondolkodtunk a párommal, hogy mi lenne a jobb a fiunknak - egy teljesen új közösség, ahova lehet, hogy megint nehezen szokna be, és semmi sem garantálja hogy nem lesz ott is egy hasonló kisfiú, de az is lehet, hogy talál egy jó barátot magának, vagy menjenek együtt óvodába, számolva azzal, hogy továbbra is el kell viselni a másik kisfiút. Végül is a második lehetőséget választottuk. Szerencsére a bölcsiből többen jöttek ugyanoda.

Nagy bánatunkra a fiam azonban nem igazán barátkozik a bölcsiseken kívül mással, csak ha rá van kényszerülve, akkor teremt kapcsolatot a többi csoportbeli gyerekkel. Most már több mint fél éve ovisok, a kis barátja ugyanolyan undok vele szemben, mint a bölcsiben. Látjuk rajta, hogy ez neki sem jó, mert sokszor meséli (és magam is látom), hogy a Nándi már megint ellökte a játéktól, holott a fiam volt az, aki hamarabb megfogta, vagy nem engedi ha kergetőznek, hogy megelőzze stb. Mára már odáig jutott a dolog, hogy megmondja a fiamnak, hogy hozzon oda neki valamit, aztán meg elveszi tőle. Pedig a fiam nagyobb is, súlyosabb is, ha harcra kerülne a sor, szerintem könnyen legyűrné, de ő inkább hagyja magát kihasználni, aztán meg sírva vonul félre.
Az ovi utáni közös programokat próbáljuk minimálisra csökkenteni, bár a játszótereken sokszor találkozunk velük. Korábban a bölcsi után még volt, hogy közösen jártunk el állatkertbe, de mióta így megváltozott ez a kisfiú, ha lehet, inkább nélkülük megyünk.

Próbáltuk mondani a fiamnak, hogy keressen magának más barátot, de nem látjuk, hogy ez a közeljövőben összejönne. Elvittük külön tornára, táncra, hátha ott egy kicsit önállóbb lesz, de sehol sem akart beállni a többi gyerek közé, inkább csak az ölemben üldögélt. Igazán nem tudjuk, mennyire erőltessük, hogy más közösségekbe is járjon, de szeretnénk, ha nem kapaszkodna abban a 4 gyerekbe, akit bölcsis kora óta ismer, és főként elfelejtené a barátját. Jó lenne, ha egy picit bátrabb lenne és meg tudná védeni magát, hogy ne ő legyen az, aki állandóan az utolsó. Ez a "nyuszis" viselkedés - meg kell hogy említsem, kedvenc játéka egy nyuszi - sajnos a nagybetűs életben nem túl sok jót ígér.

Kérem, segítsen, hogyan tudnánk egy kicsit bátorítani, hogy nyisson a külvilág fele, hogy megvédje a maga igazát. A férjem néha viccesen mondja neki, hogy húzzon be egyet a másik gyereknek ilyenkor, de tudjuk, ezt ő nem tenné meg, mivel nem egy verekedős típus.

Jelenleg tervezzük, hogy nagyobb lakásba költöznénk. Azt sem tudjuk, mi lenne a jobb, ha visszajárnánk ebbe az oviba (most kiscsoportos), vagy az új lakás környékén keresnénk egy új ovit.

Vannak visszahúzódó típusú emberek, akikből nem lehet oroszlánt faragni, és vannak nyüzsgősebbek, nyitottabbak, akiket nem lehet visszafogni. Én nem szólnék bele a gyerekem életébe ezen a szinten. Elég baj neki, hogy ilyen a temperamentuma, ráadásul még azt is kell hallgatnia, éppen a szüleitől, hogy ez így nincs jól! Nem biztos, hogy ez az egész konfliktus a "barátjával" olyan súlyú számára is, mint ahogyan ön látja. Mi felnőtt fejjel nézzük a gyerekek dolgait is, egy csomó előítélettel. Olyan dolgokat is belelátunk, amik nincsenek is benne. Nem túl szerencsés, de előfordul, hogy a szülő éppen azokat a tulajdonságokat fedezi fel a gyerekében, amiket nem szeret önmagában/a párjában/a szüleiben/a párja szüleiben. Ezeket ki akarja irtani mihamarább. Pedig, amit tehet, az igazán annyi, hogy elfogadja a gyerekét, így, ahogy van, és támogatja azokat a tulajdonságokat, amelyek viszont segítik őt a továbbiakban. És vár türelemmel, hogy a saját tapasztalatai segítsék hozzá a változásokhoz.

Talán az ön életében is volt már olyan (nem biztos, hogy örömteli) fordulópont, amikor rájött arra, hogy nem lehet úgy élni/érezni/viselkedni, ahogy eddig tette. Valami kemény tapasztalat kellett ahhoz, hogy "megvilágosodjon" és meg tudjon változni. De soha nem elég, ha ezt valaki csak úgy mondja, hogy "meg kellene változnod", "ezt, vagy azt kéne csinálnod". Ha kell, és megérik rá a helyzet, ő is változni fog, de az is lehet, hogy ilyen félénk marad, és egy szűkebb körben fogja jól érezni magát. Ennek is lehetnek előnyei, mint minden emberi tulajdonságnak.

A költözés és az óvodaváltás kérdése nem egyszerű. Ha a közelben jó ovit, jó, megértő óvó nénit találnak, és meg tudják oldani, hogy eleinte bejárjanak a kisfiúval együtt, tehát nem dobják a mélyvízbe, akkor jól is elsülhet a dolog. Emellett szól az is, hogy az oviba és vissza utazgatás senkinek sem tesz jót a családban, ha az út hosszú. A váltás viszont minden gyereket megvisel, ezért csak akkor ajánlom, ha valóban olyan ovit találnak, ahol megfelelő törődést kap a kisfiú. Kérdezősködjenek a szülőktől, keresgéljenek, és menjenek be az óvodákba is személyesen.

Még valamit javasolnék! Olvassa el Balázsné Szűcs Judit: Az ember, aki óvodás...című könyvét. Nagyon szórakoztató, és nagyon-nagyon tanulságos!