Háromezer éves pályafutását az ókori Egyiptomban, Babilonban és Kínában kezdte, tehát nem mai darab - akkoriban leginkább vallási vezetők cipelték magukkal, hogy hordozható árnyékkal védekezzenek a nap perzselő sugaraitól. Az előesernyő Periklész korában tűnt fel újra a görögöknél, főképp rabszolgák kezében: ott leginkább gazdag asszonyok, előkelő nők fölé tartották a luxuscikknek és státusszimbólumnak számító tárgyat, hogy hajuk ne nedvesedjen a szemerkélő esőben s bőrük ne barnuljon le túlzottan. Ókori ábrázolások alapján tudható, hogy jelen volt a Római Birodalomban is, majd a sötét középkor alatt eltűnt, merthogy a hadak egymás mihamarabbi lekaszabolásával foglalkoztak, nem érdekelte őket a bánatosan petyegő eső vagy a laza, nyári zápor. A XV. században bukkant fel ismét Franciaországban, szintén luxuscikk státuszban, majd az 1800-as évek végén kissé formát váltott, könnyű fémszerkezet került rá.
Egyre praktikusabb és elterjedtebb, egyre kisebb helyen tárolható csukott állapotban. Kiválóan alkalmas arra, hogy nagymamák ezzel ütlegeljék a Városligetben fel-feltűnő exhibicionista, perverz tatákat, de rajzfilmfiguráknak (például a kengyelfutó gyalogkakukkot kergető prérifarkasnak) is jól jön, ha épp szakadékba zuhannak. Amennyiben egy riasztót is rászerelnének, az maga volna a csoda, mert így nem kellene évente két-három darabot vásárolni belőle: hiszen ki az, aki még nem hagyott el esernyőt metrón, bankban, cipőboltban vagy egy zuhé után a napsütötte parkban?
Kalmár Csaba