Sziget: punkok a csirkék jogaiért

Aki gondosan, homlokráncolva összeállítja saját, exkluzív programját, hogy aztán ide-oda szaladjon, talán nem lát annyit, mint az, aki csak céltalanul bóklászik a Szigeten. A komótos, ráérős bandukolás során új barátokat szerezhetünk, viszont elveszíthetjük a régieket - főleg, ha lemerült a mobiljuk. Akkor aztán annyi.

Kiérkezéskor a Soft Cell zenél: az énekes talán egy hangyányit meg van szeppenve, régen muzsikálhatott tízezer ember előtt. Kozmikus magány hatja át az előadást, a háttérben megbúvó szintetizátoros előtt mindössze egy, elhagyatott figura mozog. Kettejüknek tényleg nagy a Nagyszínpad, talán jól mutatna mögöttük egy-két vokalista lány, a brazil női strandröplabda-válogatott, vagy akár a veresegyházi asszonykórus is. Talán egyetlen nagy slágerüket vígan, bólogatva dúdolja a közönség, amúgy nincs tűz, nincs lelkesedés, álmos, másnapos délutáni bódulat van. Sziámira már jobban gyűlnek a népek, Müller is örömmel konstatálja.

A Zöld Udvarral nagy a kontraszt: itt áll a legkisebb színpad, zsebkendőnyi az egész, minimalista álmok építették, ott szorong rajta egy öttagú, felettébb lelkes punkzenekar. - "Írjátok alá a tiltakozó íveket! Álljatok ki az állatok jogaiért. Ma épp a csirkék jogaiért küzdünk!" - jelenti be az együttes pocakos, diszkréten öltözött, szemüveges frontembere, akit az ember inkább elképzel egy könyvelőiroda íróasztala mögé, mint egy dühös és dacos punkbanda élére. Egy talpig páncélba öltözött (és ezáltal kissé darabosan mozgó) középkori lovag tör magának utat a tömegben, őt egy teljesen szétütött, zavaros tekintetű, imbolygó Cure-rajongó követi: vegyes összetételű a közönség.

A hely ökototóval próbálja becsalogatni a zöldek szimpatizánsait (nyerhetsz pólót! - ez a csábító erő), van itt tai-chi, film, teaház, fotókiállítás. Közben az őszintén brutális együttes bejelenti, hogy utolsó számuk következik (na, végre! - sóhajtja hangosan egyik rajongójuk), majd szabványosított vágyakról esik szó. - "Az élet megy tovább, akkor is ha fáj, a csőcselék ünnepel!" - kiabálják a punkok, mi meg bóklászunk tovább rendületlenül, hittel, lelkesedéssel.

A bridzs-sátornál nincs nagy élet, sőt, semmilyen: ma este kártyavárként omlik össze a vágy, hogy egy nagy, működő közösséget összehozzanak. A snóbli-sátor vagy a csapd le csacsi-sátor talán jobban menne, de ennek híján a fiatalok szervezetten pingpongoznak, kivilágított asztalok várják őket. Bátorfi Csillát nem látjuk.

Fun Lovin' Criminals megy a Nagyszínpadon, sokan vannak, de nincs az a fojtogató, nagy tömeg, ami előző este volt. A fiúk jól nyomják, bár a közepén jön egy lassabb, vontatottabb blokk, ekkor már egyre többen pillantanak a közeli sörsátrak hívogató ponyvái felé. Idén tavasszal már játszottak Magyarországon, az igaz fanok már láthatták őket.

Tizenegykor a színház nézőtere tele, a mellette ásítozó krimó viszont meghökkentően üres: nem kell módosult tudatállapot a kultúra befogadásához. A Hócipő sátornál is szép számmal vannak (főleg harmincas értelmiségiek, huszonéves bölcsészek), épp Farkasházy beszélget Faludy Györggyel. A visszafogottabb, halkabb, szelídebb közeg után ismét jön a zaj és a hömpölygő tömeg, van egy kis különbség: épp "Sörért dugok" feliratú pólóban mászkál pár hangos, nótázó, műanyag poharat lóbáló tini. Közben villámlik kettőt, de ez csak kevéske fényt hoz a sötét éjszakába.

Kalmár Csaba