Glamúr, és ami alatta rohad

A filmmusical nálunk rétegműfaj, mint ahogy a színpadi is. Kevesen viselik jól, ha valaki érzelmi telítettségében dalra fakad, és még a lába is megered a nagy búslakodásban vagy örömben. Pedig a musicalnek nem műfaji követelménye a felszínes, negédes karaketrábrázolás, sem a klisészerű történet, és a bárgyú befejezés. A Dreamgirls hál' Istennek élő cáfolata minden előítéletnek.

Miután néhány díjkiosztón végigsöpört, és nagyot tarolt, a híre hamarabb ért ide, mint maga a film, ami általában nem szerencsés sorrend. Viszont a magyar közönséget legalább nem kísérti a nagyhírű Broadway-változat, ami több mint 1500 előadást ért meg, 6 Tony-díjat hozott el, és egy olyan emlékezetes alakítással vonult a színháztörténetbe, mint Jennifer Hollyday Effie-je. Elég annyit tudnunk, hogy az eredeti verzió a '80-as években készült, és olyan sikeres volt, hogy Joel Schumacher már a '90-es években szerette volna filmre vinni. Mégis a Chicago 2002-es diadala kellett ahhoz, hogy a hollywoodi producerek újra bízzanak a filmmusical műfajban, és elővegyék a Dreamgirls anyagát, aminek a rendezésével végül a Chicago forgatókönyvíróját, Bill Condont bízták meg.

Condon pedig számba vette a ma élő összes afro-amerikai sztárt, mielőtt kiválasztotta a végső szereposztást. Így csúszott le Will Smith, Denzel Washington és Terrence Howard Curtis Taylor Jr. szerepéről, ami végül Jamie Foxxnál landolt. Beyoncé Knowles Alicia Keys-zel vívott harcot Deena szerepéért, amit állítólag azért nyert meg, mert már az első próbára kosztümben, koreográfiával érkezett, és még arra is hajlandó volt, hogy jópár kilót leadjon. Eddie Murphy hamar igent mondott, Usher viszont kiesett a nálunk ismeretlen Keith Robinsonnal szemben. Az abszolút főszereplő Jennifer Hudson pedig összesen 782 színésznőt ejtett ki, köztük egy korábbi riválisát az amerikai Megasztárból, amiben mindketten döntősök voltak.

Az alapanyag erős, a szereposztás prémium-kategóriás, és a kamera másik oldalára is sikerült minőségi csapatot verbuválni. A Dreamgirls minden ízében érezni, hogy nagypályás filmről van szó.

Már a kezdő jelenetnél azt kívánja az ember, bárcsak ott volna, a helyszínen: Detroit egy lerobbant színházépületében, egy feketéknek rendezett tehetségkutató versenyen, a '60-as években. Érezni a kulisszák illatát, a versenyzők izgalmát,a sminkszoba púderes levegőjét, a nézők örömét. Három lány sokadszorra vág neki a nagy kalandnak, hogy végre valahára fölfedezzék. Az itt még ártatlan teremtések később The Supremes néven vonultak be a poptörténelembe, tündöklésüket és bukásukat követjük végig a filmen. És közben másokét is, mert úgy tűnik, a showbiz-sors csak ezt a kettőt ismeri: tündöklést és bukást, szépen egymás után.

Danny Glover, Eddie Murphy és Jamie Foxx | Előzetes | Honlap

Maradjunk mi is ennél a sorrendnél. A lányokra fölfigyel egy autókereskedő, aki producer szeretne lenni, és benyomja őket vokálosnak Jimmy Early (alias James Brown) mögé. Idilli korszak köszönt be: a lányok végre felléphetnek, turnébusz dübörög velük az országon keresztül-kasul, Jimmy pedig (akit Eddie Murphy alakít) hol kokszozik, hol egy csajra nyomul. Édes az élet.

Csakhogy a lányok nem felejtik el, hogy többet akartak - önálló műsort. Különösen Effie, aki a legmarkánsabb egyéniség és a legerősebb hang közöttük. És ahol Jimmy már nem szalonképes, ott ők még lehetnek azok. De nem úgy, ahogy Effie képzelte: hogy övé a show. Új korszak köszöntött be időközben, a rádió után már a tévé az úr, oda pedig szép emberek kellenek, a hang nem fontos. És még hol vagyunk az MTV-korszaktól!

Effie mindenesetre túl kövér az elvárásokhoz, a hátsó sorba kell tolni őt, és előrehozni Deenát, aki csinos arcú, jó testű, és könnyen alakítható. Deenával fut be a Dreamettes (ahogy a filmben hívják), és szerintem annyit még elárulhatok: Effie nem sokáig asszisztál ehhez hátul. A sztorit már csak azért sem érdemes tovább mesélni, mivel a film nyolcvan százaléka zene, és maximum húsz százalékban beszélnek. A megszokott musical-dramaturgiával ellentétben ugyanis itt nemcsak "civilben" énekelnek a szereplők, hanem "hivatásból" is, és mindekinek jut egy-két-három jutalomdal, amiben kieresztheti, megrezegtetheti, vibráltathatja a hangszalagját. A zene talán már kissé túl is burjáznik.

Jennifer Hudson, Beyoncé Knowles, Anika Noni Rose | Előzetes | Honlap

De a látvány is erős, a ritmus is gyors, elrepül ez a két óra a moziban, és az esztétikai élménynél jóval többet kapunk. Eszünkbe juthat például, hány cserét néztünk végig a Sugababesben (de említhetjük a kézenfekvő Destiny's Childot is), hogyan lettek sztárok a Fresh-lányok, miben is volt jó Kylie, Madonna, vagy Britney egykor, és mi hajtja ennyire J-Lót. Az egész popszcénát végigpörgethetjük, és mérlegelhetjük, mivel is szúrják ki a szemünk. Nem mintha ez a Dreamgirls nélkül ne tűnt volna föl, de itt kereken ki is mondatik: a tehetség az utolsó, ami a karrierhez szükségeltetik. Ami ennél sokkal fontosabb: hajlékony természet, egy dörzsölt mentor, és egy kis szexepil.

A piac - vagyis mi - szépen hozzászoktunk ahhoz, hogy csekély képességű, személyiség nélküli hősöket bámulunk, vagy rajtuk bambulunk. Ezért lehetett, hogy Beyoncé Knowles eljutott idáig. Szülei elszánt küzdelmének terméke (co. Dreamgirls) kapott két még jelentéktelenebb társat, egy erős hátteret, neki csak engedelmeskednie kellett. A szerény felhozatalban még egyéniségnek is tűnt. Csak ezt a filmet ne vállalta volna el, akkor maradt volna némi nimbusza. Itt ugyanis lebukik, de kegyetlenül. Jennifer Hudson mellett olyan halovány - nem csak a jelenléte, de a hangja, a muzikalitása, és az egyénisége is, hogy jobban tette volna, ha nem teper ezért a szerepért. Mintha nem Diana Rosst, hanem önmagát játszaná, csak a fogyókúráért illeti dicséret.

Beyoncé Knowles | Előzetes | Honlap

Jennifer Hudson mellett persze nem könnyű labdába rúgni. Az American Idol versenyzője úgy játszik, mintha színésznőnek született volna, és úgy énekel, hogy az ember lúdbőrözik, ahányszor dalra fakad. Kár, hogy a kvalitásaihoz nehéz lesz újabb feladatot találni. Mert persze a filmet látva felmerül kérdés: sikerülhet-e neki legyőzni a piac szabályait. Szép-szép, hogy övé lesz az Oscar, és már eddig is bezsebelt jónéhány díjat, de előbb-utóbb felbukkan majd valaki, aki őt is lefogyasztja, tűsarkú csizmába dugja, koreográfia helyett megtanítja vonaglani, és macsó gettólakókkal forgat videoklipet neki.

Aztán egyszer eljár az idő fölötte is. Így történik előbb-utóbb mindenkivel, akinek sikerül a csúcsra jutni. Eddie Murphy most újra felkapaszkodott oda, de árnyalt játéka bizonyítja, mennyi keserű tapasztalatot szedett össze útközben. Jamie Foxx még csak most kezdi - ez az első gyengébb mutatványa a nagy sikerek óta. Márpedig ha a Dreamgirls-nek igaza van, nincs senki, aki a bukást megúszhatja. Legfeljebb túléli, és egyszer, később talpra áll onnan.

A film utolsó jelentében Effie újra a régi társaival áll a színpadon, és mindenki őt ünnepli. Megpróbáltam elképzelni, hogy Csepregi Éva (a mi Deenánk) és Cserháti Zsuzsa (mondjuk, hogy Effie) áll ott, és énekel kart karba fonva. Az élet azonban - szerencsére - sokkal több elégtételt adott, mint egy közös fellépés. Hollywood ide vagy oda, nem nyálas ez a film.

Gyárfás Dóra