Szajna-parti újhullámok

Napjainkban a feldolgozáslemezeknek nagy reneszánsza van: eddig az esetek többségében a fősodor fedezte fel magának egy-egy régebbi alternatív sláger erejét és - némileg lebutítva azt - rendszerint hatalmasat kaszált a piacon. Aztán az underground rájött, hogy a játék megfordítható, és az egykori popslágerek újragyártása "indie-szájíz" szerint még akár vicces is lehet. Végül arra is akadt példa, hogy egy csapat kereskedelmi elvárások nélkül egyszerűen csak áthangszerelte és új keretbe foglalta kedvenc dalait. Ebbe a nem is annyira új hullámba sorolható a Nouvelle Vague című album is.

A cím - mely egyben a session-zenészekből összeállt csapat neve is - már önmagában érdekes talány, hiszen a nouvelle vague nemcsak a Godard, Truffaut, vagy Resnais nevével fémjelzett francia filmes újhullámra utalhat, hanem Dél-Amerika zenei szemléletváltására a hatvanas években (szó szerinti fordításban bossanova), és természetesen a hetvenes-nyolcvanas évek posztpunk periódusának new wave-jére is.

Egyszóval egy rafinált címadással máris egy kalapba rántottuk Godard Alphaville-jét, Astrud Gilberto bársonyos hangját és a Cure vagy a Joy Division által képviselt nyomasztó érzelemvilágot. A lemezt hallgatva pedig határozottan állíthatjuk, hogy a Nouvelle Vague nem csak nevében, hanem hangzásában is vegyíti a különböző korszakok újhullámait.

Az album a Joy Division Love Will Tear Us Apart című számával indul, ami több szempontból is telitalálat. A szuicid szerelem hangulatát megragadó ballada legutóbb a Donnie Darko egyik betétdalaként szólt nagyot, s bár itt a háttérben tengermorajlást, vibrafonokat és csilingelő brazil énekhangot hallunk, az üzenet azért egyértelmű: a melankólia nemcsak a csendes amerikai kisvárosokban, hanem a Copacabana partjainál is melankólia.

Úgy tűnik, a Depeche Mode-ot nem lehet kihagyni az ilyen és ehhez hasonló válogatásokról: a For The Masses újragondolásai, valamint Johnny Cash emlékezetes tisztelgése (Personal Jesus) után az egyik korábbi számukat - egészen pontosan az elsőt, amelyik Angliában felkerült a toptízbe - is áthangszerelték. A Just Can't Get Enough idióta szintipopdallamából a Nouvelle Vague értelmezésében egy nem kevésbé gyermeki, csengő-bongó bossa nova született, s hála Eloisia hangjának, még az a finom szexuális kisugárzás is tapinthatóvá válik, amit a Mode-eredetiben csak sejtettünk, de soha nem éreztünk.

A nemrég nálunk járt Tuxedomoon In a manner of speaking című vallomásának feldolgozása talán az egész album csúcspontja: a francia énekesnő, Camille furcsán tördelt angolsága a szavak hatalmáról szépen felépített jelkép, a szám ugyanakkor a bossa-dzsessz húrjait is megpendíti, talán nem véletlen, hogy a kései Tuxedomoon szintén próbálkozott a fúziós dzsessz és a szintetikus zene párosításával.

...és Godard Alphaville-jének plakátja