Infusion - túladagolás

Hatni tudni kell, az Infusion nevű ausztrál formáció pedig repülőre tette mindazt, amivel lehet is, hogy már másodszor kápráztassa el a magyar közönséget. A Dokkban olyan szinten bevetettek mindent, hogy nagyon nehéz volt elképzelni, ezt ők nem élvezik. Sőt, nehéz volt elképzelni, hogy bármikor máskor is így játszanak, pedig, feltesszük, néha még "ígyebbül" is.

A fellépőkre, új kiadványok megjelenésére, alkotók közötti összefüggésekre, pletykákra oda nem figyelő, inkább csak a jó bulikra éhes többségnek is van ingerküszöbe. Az odafigyelő, letöltögető, esetleg CD-ket vásárló közönségnek is van, bár kicsit másképpen, hogy a magasabban szót le ne írjam. Nem kell hozzá nagy matek: jó zenével mindenkit meg lehet fogni, be lehet pörgetni.

Mindenhol ott vannak azonban az örök fanyalgók, az érdektelenek és egyéb állatfajták, akiknek semmi se tökéletes, mindig van hiba, és mindig meg is találják. Az ilyenek kedvéért találkozott az Infusion három tagja még évekkel ezelőtt, hogy megdumálják, csinálnak egy formációt, jó live-okat készítenek és ott rúgják seggbe ezt a bandát, ahol csak lehet.

Utoljára idén márciusban voltam olyan élő show-n - és itt nem csak és elsősorban a liveactre gondolok -, amilyen a szombati infúzió volt. Akkor a Chemical Brothers londoni lemezbemutatóján szerencséltettem részt venni. Mit is értek show alatt? Egy olyasfajta képződményt, amiben van jó zene, karakteres figurák, színpadi kiállás, látványterv és valami sugárzás, amitől öt évesen úgy nézed a cirkusz színpadát, hogy kiesik a perec a kezedből.

Nem vagyok nagy Infusion-fan, ezt beismerem. Sőt, élőben még nem is hallottam őket, de szombaton a Dokkban úgy tudtak játszani ezek a srácok, hogy meglepett. A Dokk jó nagy klub, de mondjuk mégsem egy Eventshall. Ennek ellenére igazi, nagyszínpados, közönséget tapsoltató, mondjuk úgy, koncert-feeling lett úrrá rajtam, amit mostanában ritkán érzek, és akkor meg is lepődök magamon.

Fotó: Aris

Már a Secta Sound System felvezetője is csak jóval kecsegtetett, ahogy háromszögben felállva Jutasi a csúcsról hergelte a népeket. Aztán az indiánképű lopakodott fel a színpadra elsőként, hogy helyet csináljon az énekesnek és annak az ugráló nyakkendőnek, akinek az energiája meghajtana egy gőzmozdonyt is. Három óra önfeledt bámulás következett. Néha még lötyögni is elfelejtettem, annyira azt próbáltam kifürkészni, hogyan csinálják ők, miért csinálják így oly kevesen. Még az is megbocsátható volt, hogy az utolsó fél-háromnegyed órában olykor az eurotrance irányába keveredtek a fiúk és úgy énekeltek, mintha nem is ők csavarták volna ki gépezeteikből azt a rengeteg érdekességet a megelőző időszakban.

A színpad szélén fülig érő mosollyal bólogatott az egész Secta formáció és maga Kühl Tomi is hosszú időn át, mintha nem is zenélni jöttek volna, de ezt igazán nem lehet a szemükre vetni. Nem is nagyon kívántam mást hallgatni ezek után. Az ilyen dolgoknak ülepednie kell egy kicsit és minél ritkábban bekövetkezniük. Másképpen nem is lehetne.

Greksa László