"Nem futok semmi után" - interjú Paul van Dykkal

Paul van Dyk kék szeme évek óta csillog a partyk világában, a világ bármely pontján ismerősen cseng a neve. Nálunk idén megint a Sziget Fesztiválon tette tiszteletét, a Freee stábja azonban bécsi fellépésén beszélgetett vele.

Hamarosan megjelenik a Politics of Dancing 2 című albumod, illetve erről a The Other Side című track. Mi ennek a lemeznek az üzenete?
- Koncepcionálisan az előző folytatása, remixekkel, újrakeverésekkel és nem utolsó sorban frissebb hangzással. Az említett dalt Wayne Jackson adja elő, őt is és engem is a délkelet-ázsiai cunami ihletett meg. Sajnos nagyon sokan meghaltak, a különböző vallások képviselői pedig ugyanúgy dolgozzák fel a halált. Mindegy, hogy milyen istenben hisznek, az a fontos, hogy akik eltávoztak, azok jó helyre kerüljenek a földi létük után is. Ez a dal is próbálja pozitívabb megvilágításba helyezni a halál témáját - "I will see you on the other side ".

Bízunk benne, hogy minél előbb hallhatjuk mi is. Általában mennyit játszol egy partyn, illetve mennyi idő kell ahhoz, hogy úgy érezd: sikerült kibontakoznod?
- A helyszíntől függ. Ha másfél órám van csak, mint például egy Maydayen, akkor azonnal a lovak közé csapok, amúgy általában három órát szoktam játszani. Ettől függetlenül vannak olyan kivételes alkalmak, amikor hat-hét, vagy akár nyolc órát is tudok egyhuzamban zenélni, a deephouse-tól a technóig. Nagyon szeretem a kis klubokat, de a nagy fesztiváloknak is híve vagyok. Előbbi esetében érzelmesebb, intimebb a fellépő és a közönség közötti kapcsolat, utóbbi pedig tiszta pörgés.

Ha már ezt a kifejezést használtad: érzelmes embernek tartod magad? A zenéid mindenesetre erre utalnak.
- A szentimentalizmusban van némi nyafogás is, márpedig én nem ilyen vagyok. Optimista embernek vallom magam, ha felmerül egy probléma, megpróbálom megoldani, általában ez az első dolog, ami az eszembe jut, és már cselekszem is. Inkább azt mondanám, hogy nagyon érzékeny vagyok, például amikor láttam, hogyan éheznek az indiai gyerekek az utcákon, azonnal kapcsolatba léptem a német nagykövetséggel és megpróbáltam segíteni. Aki szentimentális, az elfogadja a helyzetet, megérti a keserűséget, de nem tesz semmit. Számomra ez a különbség a kettő között, nem csak állok, mondván: érzelmes ember vagyok, de erről nem tehetek. Ahhoz, hogy a zenélés mellett ennyi mindenre tudj odafigyelni, kell valami plusz erő is.

Mi vagy ki inspirál a mindennapi életben?
- Elsősorban a feleségem. Aztán a két kutyám, ők azok, akik mindig megmosolyogtatnak, még a legszomorúbb pillanataimban is: csak odajönnek hozzám, és amikor rám néznek, nem tudok nem nevetni. Ez valami olyasmi lehet, amikor az embernek gyerekei vannak, nekem sajnos nincs egy sem. Amúgy az életben bármi lehet inspiráló, a boldog és a szomorú pillanatok egyaránt.