Nimfomán rocker a házban - megvannak a nyerteseink!

Armand van Helden új lemeze olyan, hogy a rockrajongókkal talán meg tudja szerettetni a house-t, illetve fordítva is. Megvannak a nyerteseink!

Beszédes, amit Armand van Helden kedvenc stílusairól gondol: "Ha szereted a house-t, viszont nem szereted a White Stripest, hülye vagy. Az a groove... az a basszus... valódi house." Nos, legmarkánsabban friss, Nympho című albumán ragadja meg ezt a témakört. Eddig is alkotott hasonló keresztezett számokat, hangmintázott például Gary Numan és a Scorpions számaiból, de most egy egész album koncepciójául szolgált ez a házasítás.

A Virgin Killerrel közösen készített, címadó Nympho nagyszerű, izomból punkrock-kezdés, egyből lehet rá pogózni: húzós riffek, ordibálás és alatta a pumpa. A Come Play With Me ezután egy sokkal lágyabb, new wave-es folytatás, szexi, fülbemászó vokállal a la Créme Blush. Ha úgy hallgatja az ember, hogy van pár szemtelen lolita a közelében, hajlamos lehet nekik esni. A harmadik track az album beharangozására felhasznált Into Your Eyes, az egyik legviccesebb szám. A nagyhajú fénykorszak, a Europe jut eszünkbe a refrénről.

Ezt feledtetvén az egyik legjobb, a Sugar következik: szépen kidolgozott, magával ragadó dallam, igazi autóvezetős tempó, a vokálból áradó nedves erotika túlcsordulásával; ha valakinek megvan az énekes, Jessy Moss telefonszáma, azonnal juttassa el hozzánk! A Brainwashing szintén élvonalbeli: Virgin Killernek köszönhetően változatos grunge-os gitárriffek, latinos kolompolással megbolondítva, erőteljes férfivokállal, némi retrofílinggel - talán e szám áll legközelebb a színtiszta rockzenéhez.

A Hear My Name-ben a house felé billen a mérleg, ráadásul kifejezetten a disco-house irányába, ismét kéjes, kislányos női vokállal (Spalding Rockwell). Nem véletlenül lett az egyik leghamarabb felkapott dal. A Hot City Nights már nehezebben befogadható, határozott, taposós és egyre vadabb punk-riffjeivel, repetitívségével a hallgató idegeit feszegeti. A pontos idő percegésével induló Jenny viszont könnyebben emészthető, ismét a drága Spalding Rockwell énekel benne.

Mivel női vokálból sosem elég, következhet a When The Lights Go Out, amely szintén egy fénypont, ügyesen kihozza az emberből az - ez esetben softpunk - garázszenekaros emlékképeket. Ám hogy ne legyen teljes a nőuralom, Virgin Killer ismét megmarkolja a mikrofont, s félpercnyi köhögés, torokköszörülés, harákolás és köpködés után elkezdi bömbölni nekünk, hogy Juicy, Juicy, így hamar meg is tudjuk, mi a következő szám címe. A szemeteszsák-hangzású gitár nyúzott eredetisége lenyűgöző.

A kopotthalálfejabőrdzsekin-életérzést hamar felváltja a lemez legnagyobb slágere, a lassan mindenhol hallható My, My, My, mely egyesek szerint kakukktojás. Kétségkívül ez a legkevésbé fémhangzású rockszám, sokkal inkább funk, még akár a soul bélyegét is rá lehetne sütni. A fülbemászó vokál-hangminta telitalálat, ha minden populáris dance-sláger ilyen lenne, nem volna semmi baj a zenei világgal.

A sláger után Virgin Killer utoljára teszi tiszteletét, a Got Over You-ban. A legügyesebben itt énekel, némi indie-hatást érezni, de azért Angliát ne keverjük bele. Remek vokál, remek refrénnel, kellemes sodrással, okos melankóliával a temperamentum mellett. Valaha Neil Young és Bruce Springsteen is tudott ilyet, de utoljára akkor, amikor mi még nem éltünk.

A zárás személyes kedvencünk, a The Teardrop. Tim Holtom, az író beszél, határozottan filozofikus témákban, saját stílusában megírva. Mindenesetre felsorolja szinte az összes különféle néven nevezett istenség és szentség nevét, ami különösen szórakoztató, némileg elgondolkodtató is, amolyan Armand-módra.

oyle