Chemical Brothers, takarékon

A Nokia új telefont és új továbbindulási irányt jelentett be, s mindennek örömére Berlinbe repíttette Európa és a Közel-Kelet újságíróit, vendégül látva őket egy igazi rave-re, jókora össznépi elektronikus zenei bulira. A főfellépő a Chemical Brothers volt, az együttes tagjait az újságíró-kollégák arról faggatták, milyen a csengőhang a mobiljukon. A riporter nem unatkozott sokat, bár a sztárok nyilvánvalóan úgy gondolták, a (német) parasztnak kár a csokoládé. Riport egy összmediális eseményről és pár gondolat a bejelentést kísérő eseményeken elhangzottakról.

Készülődik a tulajdonképpeni sajtótájékoztató is, a Music Television fiatalok szokásait monitorozó munkatársa a színpadon, előadása félúton a szociológia alapvető (atomizálódik a társadalom, de valójában még sincs a fiatal soha egyedül) és hangzatos, de csak pillanatokra elgondolkoztató (manapság nem az egyedi, hanem a csoportos vásárlói döntéshozatalra kell hatással lenni, hisz a fiatalok mindent együtt csinálnak) frázisai között . Megegyezik magában azzal, hogy a zene bizony mindenkinek fontos, és egyre fontosabb, szerencsére nem csak az aktuális slágerek, de apáink-anyáink lemezei is. Később a hallgatói kérdésre, hogy milyen trendeket látott Berlinben, azt feleli, járt egy bárban, ahol volt egy pingpongasztal, és mindenki pingpongozott.

Kicsit szárazabb előadás jön, de végre fény derül a titokra: itt a Nokia régi és eljövendő zenés telefonjait egységbe kovácsoló szlogen, az XPress Music (nyilván utalás a már nem csak szoftveresen elérhető play és forward gombokra), valamint az új telefon, a 3250-es, amelyen van kamera, a már említett lejátszógombok és persze a szokott billentyűzet is. A telefon alja elfordul, tetszetős, apró, de a max egy gigabájtig bővíthető, térségünkben 128 illetve 256 megabájtnyi mellécsomagolt memória, amivel árulni fogják, aligha varázsolja ki az iPodokat a zsebekből. Azt mondanánk, ha a Nokia valóban trendet akar irányítani-fordítani, ezt kellene megcéloznia, s amennyire a híreknek hinni lehet, már meg is célozta.

Pillanatokra beszédül a komatózus Chemical Brothers-duó is, a főleg tekiújságírókból verbuválódott sereglet néhány kérdésére nyögvenyelősen és elhúzott szájjal bár, de válaszolnak, aztán gyorsan eltűnnek. Megtudjuk: mindkettejük alapcsengőhangot használ, amit még talán a menedzserük állított be nekik, valamint hogy mivel még az előző lemezzel turnéznak, fogalmuk sincs arról, kivel akarnak együttműködni a következőn. Szuper. Valamivel relevánsabb kérdésekre az [origo] riporterének tavaly adott válaszok, vagyis egy csodálatos interjú itt.

A bejelentés után fogdossuk is a telefont, aztán szétszéledünk az épületben, lassan gyűlik a tömeg odakint. A tízezres körülire tervezett csarnok könnyedén megtelik, a 15 eurós baráti jegyár és az impozáns lineup beteljesíti küldetését. A két és fél teremben (a lounge chillé alakul át) minden zsúfolásig tele, izzadt német testek vesznek körül mindent, igazi rave ez, mindenféle arccal, a külvárosi technóstól az anyukával érkező tiniig. Esznek a tömegben bratwurstot, tekernek cigiket, persze nagy lendülettel fogy a sör is.

Chemicalre beáll a tömeg, moccanni is alig lehet, aztán Hey Boy, Hey Girl, itt vannak a szupersztár dj-k, robbantanak is az indulóval. Azonnal látni, ha Ed akár a kisujját is megmozdítja, a csarnok elejétől a végéig a magasba emeli a kezét. Lassan konstatáljuk, hogy bár a setup hasonlóan zseniális, mint a mogyoródi Gluglun, a szintik teljes egészében körbeveszik a srácokat, a kivetítő hatalmas és nagyon eltalált (a zenével már-már gyanúsan szinkronban), az élmény messze nem lesz ugyanaz. A duó ugyanis egy pillanatra sem mozdul el a tökéletes slágerreprodukció (Galvanize, Push the Button) jól kiszámíthatóan dübörgő tucattechno-vonaláról. Nyilvánvaló persze, hogy pontosan tudták, milyen közönségnek is játszanak, mire is van valójában igény, ennek megfelelően rakták össze a programot.

Hamarosan a színpaddal szemközti VIP-szektorba menekülünk, ahol pezsgő és jókora fehér szövetdíványok várnak ránk. Pazar: halványkék fényben és fehér-arany ruhás pincérek között izguljuk tovább a koncertet, utána gyorsan ürül a csarnok. Sétálunk, mindenütt marad a techno, tekintetünk egyre fátyolosabb. Társaságunkból ki egykori NDK-s csajokat szédít, ki aludni próbál az ágyakon, magunk egyből kiszúrjuk az Ozorát is megjárt partyszervező srácot, aki tulajdonképpen csak a nokiás barátnőjét jött elkísérni. Arról mesél, milyen az, amikor Ritchie Hawtin (aki itt lakik a városban) azért csak le-lesomfordál a kedvenc klubjába és nekiáll örömzenélni. (Jó.)

Másnap alvás nélkül szállunk repülőre, sűrű a csend és a borostaszag.

Pál Attila