A jazzypop Jackie Chanje - hallgass, nézz és nyerj Matthew Herbertet!

Matthew Herbert is elkészítette a K7! számára saját Flavour-mixét a Scale című nagylemez után. Sokan akár a mixtudományát, akár saját szerezeményei közül párat szívesen meghallgattak volna a Volt Fesztiválon, azonban Herbert lemondta az egész európai turnéját. Hogy mégse szenvedjünk Herbert-elvonásban, most kritizáljuk a lemezt és a mixet is. Utóbbit meg is hallgathatod, ráadásul megnézhetünk egy videót, ahol a mester azt mutogatja, hogyan készült a Scale. Ha ez nem elég, játékba lehet szállni a lemezért, és öt darab, a nyolcvanas éveket idéző Herbert-memóriajátékért! Hallgass, nézz, játssz!

Matthew Herbert, a jazzypop Jackie Chanja, aki gyermekkora óta minden keze ügyébe akadó dologból képes hangszert fabrikálni, egy újabb furfangos és kellemes meglepetést húzott elő elmaradhatatlan kockás tweed-felöltőjéből.

Tudatosan felépített művészi megnyilatkozásait eddig több néven tárta a nagyérdemű elé, a koncepció és a megközelítés jellegétől függően. Aki már találkozott Doctor Rockit-, Wishmountain- vagy Radio Boy-lemezzel, jól tudja, hogy ezek mögött is a kísérletező kedvű brit úriember bújik meg.

Herbert néven a legutóbbi Bodily Functions című 2001-es lemezével lopta be magát a dzsessz- és esztrádrajongók szívébe, mely hangulatát tekintve nem áll túl távol a Matt Bianco zenekar munkásságától.

Jelen alkotása olyannyira popzenei ihletésű, hogy első hallgatás után nyugodt szívvel sorolnánk a műfaj idei termésének legjobb tíz lemeze közé, de ismerve a művész hozzáállását, elhamarkodott döntésünket haladéktalanul felül kell bírálnunk, és jobb híján a halhatatlan és pozícionálhatatlan jelzővel illetnünk a Scale-t, mely a többi Herbert-művel is meglepően jó szomszédságban van.

Matthew a lemezhez kapcsolódó, kulisszatitkokat feltáró interjúban mutatta be törekvéseinek legújabb irányvonalát, ahol különös hangsúly helyeződött a dobhangzás kikísérletezésére. Arra már hallottunk példákat, hogy földalatti barlang mélyén szólaltatnak meg ütőhangszereket, itt azonban a technikai repertoár mindössze egy kézi mikrofonra minimalizálódott.

További kísérleti helyszínei is figyelmet érdemelnek, hiszen eleddig senki nem vett föl és rögzített lemezre élő dobhangzást a tenger alatt, egy hőlégballon kosarában vagy a jó öreg "Cápa-Bömös" (óriás BMW) fedélzetén száz mérföldes sebesség mellett.

Oldskool funky-soul-lüktetéssel indul a Something Isn't Right, s a lemezt uraló Dani Siciliano mellett Neil Thomas és Dave Okomu is énekel. A hagyományos, stílushoz passzintható életérzés már itt kissé megbillen, köszönhetően a mintegy ötvenhárom főt számláló esztrádzenekarnak, akik a későbbiekben is megbízhatóan hozzák a dixie-ragtime-New Orleans-dzsessz-díszítéseket. Azért a dallamvilágból egy nagy zenekar felködlik, még ha csak néhány sorban is: "Do you remember?"

A következő két dal némileg több elektronikával és r'n'b, freejazz beütéssel az előzőekben felvázolt receptet példázza, s a hetvenes-nyolcvanas évek funky- és soul-tánclépései tökéletesen megférnek a szintén e két korszakra jellemző filmzenés, nagyzenekari betétekkel.

Ezekkel ellentétben a Harmonise talán a lemez legszebb tétele: minimáleffektekkel és j'n'b-ritmikával megkent "swing-charlston á la carte", ki tudja, mivel előidézett csörömpöléssel tarkítva, és Dani Siciliano először úgy énekel, mint Edith Piaf, majd Sade és Beth Gibbons, de végül mégis Dani Siciliano. Megfoghatatlan darab.

Innentől folytatódnak a különböző tempóban előadott dzsessz-soul-gyöngyszemek, megfertőzve máshol ritkán tapasztalható, izgalmas elektronikus szöttyögésekkel, további r'n'b-s és musicalos hangulatelemekkel. A Moviestar-t például akár a Destiny's Child is megalkothatta volna egy betegebb vagy ihletettebb pillanatában.

Puha noir-érzést sugall a Just Once, mely Dani bársonyos dalolásán kívül a Herberttől elvárható meghökkentő hangulati váltásokat is hozza, sőt százhetvenhét rajongói üzenetet is tartalmaz. A záró, rövidke Wrong-ban pedig maga a művész is elzeng néhány sort, csak amúgy swingesen.

Az új Herbert-művön még nehezebb eligazodni, mint elődein, habár poposabb, táncolhatóbb, ám tökéletes élvezetéhez nem szükségeltetik ezerwattos hangsugárzó. Mainstream diszkók aligha fogják műsorukra tűzni bármely dalt is, nemcsak a jóval árnyaltabb fogalmazás, hanem a hangulati váltások és meredek hangszeres megoldások miatt, de az igényes muzsika szerelmeseinek kikerülhetetlen darab.